„Mi bízunk benned” – így avatták rabbivá Kardos Pétert 1971-ben

Életútja szinte egybeforrt a magyar zsidóság huszadik és huszonegyedik századi történetével: generációk ismerték tanítóként, vigasztalóként, közösségépítőként és olyan rabbiként, aki a történelem legsötétebb tapasztalataiból is a remény és az emberség üzenetét tudta közvetíteni.

Néhány nappal temetése után különös erővel hatnak azok a sorok, amelyek több mint fél évszázaddal ezelőtt, rabbivá avatásakor hangzottak el az Országos Rabbiképző Intézet templomában. Az 1971. december 27-én tartott ünnepségről éppen az az Új Élet tudósított, amelynek Kardos Péter később évtizedeken át meghatározó szerkesztője, majd főszerkesztője lett. A korabeli beszámoló nemcsak egy fiatal rabbi pályakezdését örökítette meg, hanem szinte előrevetítette azt az életutat is, amelynek során Kardos Péter a magyar neológ zsidóság egyik legtekintélyesebb és leginkább szeretett személyiségévé vált. (A fotók forrása: Rabbiképző története / Facebook-oldal)

Kardos Péter rabbiavatása

Fiatal rabbit avatott az Alma Mater. Az Országos Rabbiképző Intézet templomában december 27-án délelőtt felavatták Kardos Pétert. A megjelentek sorában ott voltak Dr. Seifert Géza, a MIOK és BIH elnöke, Dr. Harsányi László, az intézőbizottság tagja, és Klein Vilmos körzeti elnök és mások. Händel Győzelmi énekének hangjai mellett vonult be a tanári kar és a vizsgáztató bizottság. Feleki Rezső főkántor a 100. Zsoltárt énekelte. Eztán Dr. Salgó László főrabbi, a vizsgáztató bizottság ez idei elnöke mondotta el beszédét.

Többek között így szólt:

„Nálunk, zsidóknál nincsenek papok, akik bíbor palástba öltöznek, és akiket tömjén és mirha leng körül. Rabbik vannak. A szó tanítót jelent. A rabbi továbbvivője a régi tannak, átadja azt a közösségnek. De nemcsak a szószék magaslatáról tanít, hanem elsősorban élete példájával, hitével, meggyőződésével. A mi korunkban a rabbi szavait nem az esztétika, vagy helyesebben, nemcsak az esztétika, hanem az igazság mértékével mérik hívei, és ha úgy érzi, hogy ő maga is megcselekszi azt, amit hirdet, akkor várhat és csak akkor várhat követőkre. Mi bízunk benned, és ez a bizalom kísérjen élethivatásodra. És bízik benned és sokat vár tőled a magyar zsidóság. Indulj hát el csodálatosan szép élethivatásod teljesítésére, légy hű a mi történelmi múltú Alma Materünkhöz, hogy egykoron büszke lehessen reád. Légy hű a zsidósághoz, híveidhez, akik bízni akarnak, és bízni fognak benned. És légy hű a magyar Hazádhoz. Igaz hittel mondom el neked, és remélem, te is átéljed ennek az igazságnak nagyszerűségét: a felszabadulás után kibontakozott magyar társadalom történelmünk folyamán az első, amelyben elmondhatjuk: Meglelé a zsidóság honját a hazában. Hazánknak érezzük, ahol egyenjogú polgárokként élhetjük vallási életünket, élvezhetjük jogainkat, de teljesíteni akarjuk és fogjuk továbbra is hű polgárokként kötelességeinket. Kísérje Isten áldása munkásságodat!”

Kardos Péter válaszbeszédében fogadalmat tett a rabbihivatás mellett:

„Szívemben hála érzésével, még meghatódottsággal állok ezen a helyen igazgatóm és professzoraim színe előtt, hogy fogadalmat tegyek, és elkötelezzem magam a rabbihivatás mellett. Megilletődött vagyok, mert szent ez a hely. Az Intézet történelmének csaknem egy évszázada alatt ezen a helyen állottak a magyar zsidó tudomány kiválóságai, hogy rabbivá avassák az Intézet végzettjeit, és ezen a helyen állottak a hivatásukra lelkesen készülődő fiatal rabbik, akik a világégés idején — elutasítva a felajánlott menedéket — híveikkel együtt, azokat vigasztalva mentek a halálba…

A menóra lángjai világítják meg ezekben a napokban otthonainkat és templomainkat. Szabadságharcra és templomavatásra, a zsidó történelem megannyi dicsőséges eseményére emlékezünk a mécsés fényeinél… Rabbihivatásom legelső kötelességéül vallom: vigyázni Isten és a zsidó szellem lángjaira, hogy azok egyenletes fénnyel lobogjanak, és világítsák be otthonainkat és templomainkat…

A vallási irányítás mellett a haza szeretetére szeretném oktatni híveimet. Annak a hazának a szeretetére, amely biztosítja életünk, szabadságunk és vallási parancsaink megtartásának lehetőségét. Munkálkodni akarok társaimmal azon, hogy a fegyverek hangja szűnjék, és a béke uralkodjék szerte a világon.”

A kórus orgona kísérete mellett előadta Ádám Emil megzenésítésében a 133. Zsoltárt, Ádám Emil tanár vezetésével. Majd dr. Scheiber Sándor igazgató mondott avatóbeszédet:

„Ez az épület – a zsidó tudományok hazai fellegvára – és ez a tanulótemplom 1944-ben gyűjtőtábor volt, amelyen keresztül húszezer embert hajtottak a halál elébe. S mi negyedszázad után – most és itt – fiatal rabbit avathatunk. Lehet-e hatalmasabb válasza a zsidó történelemnek, és a magyar zsidóság élni akarásának?…

Sohse felejtsd el, hogy magyar rabbi vagy, s hogy egy új világot építő társadalom tevékeny tagja …

A zsidó lélek még mindig beteg. Kérdések tolulnak az ajkakra, és nem tudsz felelni.

Igen, ember tette emberrel, őhozzá kell hát szólnod emberi hangon. A vox humana: az emberség magatartása, megtartása. Korunk – a világháborúk százada – embert provokáló, embert kiváltó pedagógia.

Le kell fogni Káin öklét, hogy ne emelje többé testvérére. Ne legyen érte sok semmi áldozat, hogy egy gondolat váljék a százból, és száz ember az egyből. A zsidó legenda szerint a Messiás aznap született, amikor elhamvadt a Szentély. A világpusztulás tövében nyílt ki a világbéke palántája.

Működésed szivárványív legyen, amely a romokból a jövő fénye felé vezet. Hirdesd az élet diadalát a halál felett.

Hirdesd az ember jogát a boldogsághoz, és a szabadsághoz. Hirdesd a zsidóság időfelettiségét.”

Beszéde végén megáldotta tanítványát.

A felemelő ünnepség a Himnusz akkordjaival ért véget.