Verő főrabbi Székely Gábor temetésén: „Szomorúbb lesz a világ nélküled”

Egerben, ahol a zsidó közösség a vészkorszak előtt mintegy 2 ezer főt számlált, a háború után kevés túlélő maradt – úgyhogy az utóbbi évtizedekben sajnos már csak a temetések idején gyűlnek össze hittestvéreink jelentős számban. A mai nap is ilyen szomorú alkalom volt, hiszen ma helyezték örök nyugalomra a város híres szülöttét, Székely Gábort.

A temetésén sok százan vettek részt, s képviseltette magát Szövetségünk is: ott volt Károlyi K. László, a Mazsihisz-BZSH főigazgatója; dr. Nógrádi Péter, a Mazsihisz alelnöke; dr. Róna Iván turisztikai igazgató (aki egri felmenőkkel bír); Winkler Miksa, aki nyaranta a siófoki zsinagógát vezeti; dr. Weisz Péter, a Gyöngyösi Zsidó Hitközség elnöke; dr. Feldmájer Péter, a Mazsihisz volt elnöke, a Közép-magyarországi Területi Csoport elnöke. Részt vett a temetésen Habis László, aki több cikluson át polgármesterként vezette Egert, ott volt Gulyás László alpolgármester, továbbá számos egykori politikus Budapestről, többek között dr. Schiffer János és Horn Gábor. Tiszteletét tette Székely Gábor temetésén Iványi Gábor lelkész is, a MET alapítója, vezetője.

Dr. Verő Tamás, a Frankel-körzet rabbija a „dájénu…” ismert motívumára fűzte fel beszédét: mint mondta, Székely Gábor méltatásához elég lett volna az egri gyermekkor, mindaz, amit ettől a várostól gyermekként kapott, a hagyomány, a felmenők, a bár micvó, hiszen az egri zsidó múlt nem egyszerűen egy város története volt számára, hanem személyes örökség. Eger után jött Budapest, ami számára új lehetőségeket jelentett, olyan lehetőségeket, amik egyenként, önmagukban is csodásak lettek volna. Dájénu… Elég lett volna a Lauder Iskola létrejöttében végzett munkája; dájénu: elég lett volna mindaz, amit a Mazsike alapításáért tett; dájénu: elég lett volna a fővárosban a főpolgármester-helyettesi tisztség, az, amit a város biztonságos gazdálkodásáért tett; dájénu: elég lett volna a Szerencsejáték Zrt. vezetése; dájénu: elég lett volna a közgazdász pálya, a legendás csokornyakkendő, a rendteremtés és békesség teremtésének képessége.

Verő főrabbi hozzátette: és Székely Gábor mindeközben megmaradt Székely Gábornak lenni, hiszen szerény volt, mosolygós és pontos, pragmatikus, de érzékeny ember. Mindenben kiemelkedő volt, és kiemelkedő volt minden, amit létrehozott és támogatott a Páva utcai Holokauszt Központ ügyétől kezdve a Hollán Ernő utcai lakásgalériáján át a Csányi utcai Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárig.

– Gábor pontosan tudta, hogy egy közösség nemcsak azzal őrzi meg magát, hogy emlékezik, hanem azzal is, hogy megmutatja a következő nemzedékeknek, hogy mire emlékezzenek – hangsúlyozta dr. Verő Tamás.

Idézte Demszky Gábor volt főpolgármestert, aki így jellemezte őt: „A Székely egy pesti fogalom. Sármőr, aki bohóckodva játssza a keresztapát, de közben folyton jelzi, hogy valójában nem az.” Verő főrabbi így fogalmazott: ebben a mondatban van valami nagyon fontos Gáborról, mert ő valóban tudott sármőr lenni, tudott játszani, tudott bohóckodni, tudott úgy belépni egy szobába, hogy mindenki tudja, ő megérkezett, de közben soha nem a szerep volt a fontos, hanem az ember.

– Szerény volt, és ezt nem megjátszotta. Nem akarta magát nagyobbnak mutatni annál, mint ami valójában volt: óriás. Nem állította, hogy nélküle nem lehetett volna megoldani valamit, sőt azt mondta, ezt más is meg tudta volna tenni. Csakhogy ő tudta, hogyan kell megfogni azt a bizonyos gyerekkori imakönyvet. És ez nem pusztán egy technikai tudás, ez annak a tudása, hogy tudjuk, honnan jövünk – mondta a főrabbi.

Székely Gábor visszament a forráshoz – folytatta dr. Verő Tamás –, és közben maga is forrássá vált mások számára. „Tisztelegni akart ősei előtt, ma pedig mi tisztelgünk előtte azon a helyen, ahonnan indult, ahová most végleg visszatér. Végignézünk az életén, különös érzésünk lehet, mert akárhol is állunk meg, azt mondhatjuk: dájénu” – fogalmazott.

Hiányozni fog a mosolya, a szerénysége, pontossága, a humora, a pontosítása, mikor valamit nem teljesen helyesen mondtunk.

Hiányozni fog az a különös képessége, hogy egyszerre tudott nagyon komolyan venni valamit, és közben egy pillanat alatt egy huncut mosollyal feloldani a komolyságot. Beszédét a főrabbi így zárta:

– Nem volt elég a vele töltött idő, de teljes volt, tartalmas és szórakoztató. Szomorúbb lesz a világ nélküled.

Lénárt József, az Egri Zsidó Hitközség vallási vezetője úgy jellemezte Székely Gábort, mint olyan ember, akinek a jelenléte idővel magától értetődővé válik, akiről azt hisszük, hogy még lesz idő megkérdezni valamit, akivel még lesz egy újabb beszélgetés, újabb vita, újabb közös terv.

– A zsidó hagyomány ilyenkor megpróbálja megmagyarázni a halált. Nem mondja, hogy értenünk kell, és nem követeli tőlünk, hogy erősek legyünk. Egyetlen dolgot kér: álljunk meg és mondjuk: áldott az igaz bíró – mondta Lénárt József.

Egerről szólva így fogalmazott: Székely Gábor olyan közösségben nőtt fel, amelyet a történelem rettenetesen megtizedelt, és egy idő után ő volt az egyetlen zsidó kisfiú Egerben. Családjában a hitközségi szolgálat természetes dolog volt, édesapja helyett a Chevra Kadisában és később a közösség vezetésében dolgozott. Korán Budapestre került, de édesanyja halála után nemcsak a valláshoz tért vissza, hanem a városhoz is.

– Tanulni és emlékezni kezdett. Keresni kezdte azt a zsidóságot, amelyből valaha elindult, amiben felnőtt, de nem nosztalgiázni akart. A Kaddist akarta elmondani úgy, ahogyan hallotta és ahogyan tanulta, mert megértette, hogy amit nem adunk tovább, az velünk együtt eltűnik – hangsúlyozta a rabbijelölt.

Lénárt József hozzátette: amikor az egriek elnöke lett, csak annyit mondott, hogy „csináljuk!” Akkor is, ha kevesen vagyunk, és akkor is, ha nehéz, ha a semmiből kell újra kezdeni, akkor is újra kell kezdeni. – És ez az egyik legfontosabb öröksége számunkra. Hitte, hogy van értelme, és ezt a hitet át is tudta adni nekünk. Hitte, hogy van értelme újra imádkozni, van értelme újra Tórát tanulni és esküvőt tartani Egerben. Van értelme újra felépíteni egy zsidó közösséget ott, ahol egyszerre már szinte teljesen eltűnt. Ott, ahol sokan úgy gondolták, hogy már csak a temető mesél arról, hogy valaha zsidók is éltek itt – hangsúlyozta.

Beszéde végén Lénárt József kifejtette: Székely Gábor élete egy hatalmas kör, hiszen ő volt az a fiú, aki látta az egri zsidóság fogyatkozását, és ő volt az az idős férfi, aki visszatért Egerbe, hogy az újjászülető egri közösség élére álljon. „Amikor itt imádkozik valaki, ő is jelen lesz abban az imában” – mondta.

Lugosi Viktória búcsúbeszéde

Címek, rangok kitüntetések, ez egy ember? Vagy az, aki apróságokból áll össze, mozdulatokból, gesztusokból, mondatokból, reakciókból, egy grimaszból, nevetésből, ahogy a sztaniolt gyűri, a gyerekei fejét simogatja, a kenyeret töri, mert ő mindig törte, kenyérbe harapni illetlenség, a mama beléjük verte és ehhez tartja magát. Vagy ahogy a barátságot értelmezi. Hát igen. Mert a Székely, a Gabi az, akinek bármit elmondhatunk, aki őszinte és sosem köntörfalaz, minden bele a pacekba, akinek a száma a kedvencek között van a telefonunkban, közvetlenül a gyerekek után. (Mert a szüleinkét sajnos már kikellett törölni.)

Ő az a barát, akiből csak egy van. „A.”

Nem az egyik, nem a megnevezésre váró, hanem „A” barát.

Mindig is olyan emberek akartunk lenni, mint a Gabi. Egyenes, tisztességes, jóindulatú, önfeláldozó, megértő, elnéző és adakozó, akinek a micve nem parancs, hanem tett, mindennapi és természetes, mint a fogmosás.

Aki felkutatja a legtávoli idős rokonait és havonta támogatja őket. Aki állást szerez a munkanélkülinek, hétvégente ebédet visz az egyedülálló barátnak és mindenki nyavalyáját meghallgatja. Nem mérlegel, nem ítélkezik.

Aki szükeszkor, mert az nem szukkot, minden évben összeeszkábálja a kertjében a sátrat, hogy a hagyományokra emlékeztesse az ismerőseit, akiknek nélküle az ünnep az eszébe se jutna. Aki Katával széderkor két menetben hatvan embert ültet az asztalához és minden évben más-más módon szórakoztató történettel emlékezteti őket a kivonulásra.

Hm. Kivonulás. Ő csak Egerből vonult ki, de Istenhegy ide vagy oda, lélekben mindig ott maradt az Almagyar utcában, mert Egerben volt minden, ami fontos, főleg a mama, és Egerben történt meg minden, ami számít, és amit még hetvenévesen is el lehet mesélni.

Melyik polgármester helyettes küldené el a feleségét egy rakás babaruhát venni, mert hírét veszi, hogy a főváros fiatal fotósának, akit csak látásból ismer, gyereke született. Csak a Székely, erre akár mérget vehetünk. Így is kezdődhet egy barátság, és tarthat 34 évig.

Az őszinte, mély beszélgetéseken túl a humor is összeköt. Még az unalomig ismert viccek is, mindig röhögünk. Amikor rácsap a térdére és késő este azt kérdezi Katától, hogy meddig van a hivatalos, az azt jelenti, hogy illene menni. Persze tartóztatjuk. Aztán az ajtóban még áll egy fél órát, és századszor is elsüti a viccet, hogy miben különbözik az angol a zsidótól, és bár mi tudjuk, mert már a gyerekeink is rég tudják, hogy az angol köszönés nélkül távozik, a zsidó meg elköszön és marad, nevetünk. Azt se bánta, ha rajta nevetünk, hogy az éjszaka közepén felkel egy kis csokiért, hogy az ország másik végéről is képes éjszaka hazamenni, ha a szállodában nincs legalább 26 fok, de a reggelin már újra ott ül velünk. Vagy amikor Kata unszolására rászánta magát, hogy kicserélje a 20 éves sötétzöld bőrkanapét, és hónapokig kereste az utódját, végül boldogan mutatott rá arra, ami végre neki is megtetszett: egy sötétzöld bőrkanapéra. Nevettünk azon is, hogy nem evett meg semmit, ami zöld, mert ő nem nyúl, hogy minden fagyi ehető, de csak az almáspite sütemény, hogy minden olvasható, de lehetőleg legalább 600 oldal legyen, és abból is több kötet, ember legyen a talpán, aki tartja vele a tempót.

De az mindegy, hogy a kanapén ülünk, egy hegyen kaptatunk, struccfarmon kószálunk, őskori leletek felett sétálunk, portói hidak alatt hajózunk, mindenről eszébe jut valami zsidó téma, és azt jól meg is vitatjuk. Aztán röhögünk.

Mi mindenen röhögünk, és ennek nincs múltideje, a legszörnyűbbnek is van fordítottja, és az legalább vicces.

Elképzelem, hogy majd újra együtt ülünk egy légies kanapén, az ujjadon a széles aranygyűrű, ami mindig kivillan, amikor töröd és osztod a barcheszt, mert Egerben a majcit is törték, sosem vágták, megáldod a gyerekeket, aztán körülüljük az asztalt, te mondasz valami vicceset, persze nevetünk, erre kinyújtod a nyelved azzal az összetéveszthetetlen székelyes gesztussal.

Mindent megettünk, végül is már mindent megbeszéltünk. Azt mondtad jó életed volt, sok embert ismertél, sokakat szerettél, elismerésben sem volt hiány. Meddig van a hivatalos?

Most olyan vagy, mint az angolok, tudod, köszönés nélkül.

Mi még itt toporgunk az ajtóban, de majd jövünk.

Nagy kanapét vegyél, jó?

Hogy mind elférjünk.

Nem baj, ha zöld.

Fotók: Mazsihisz.hu