Női illatszerkészítők a Bibliában

Amikor ma parfümről beszélünk, elsősorban üvegbe töltött, alkoholos illatkompozícióra gondolunk. Az ókorban azonban egészen mást jelentett az illatszer. Illatos olajokat, balzsamokat, kenőcsöket és fűszerekből, gyantákból készített keverékeket használtak. Az illatok egyszerre kapcsolódtak a testápoláshoz, a társadalmi ranghoz és a vallási élethez. A héber Biblia egyik különösen érdekes mondata pedig azt is megmutatja, hogy az illatszerkészítés női mesterségként is létezett.

A történet Sámuel első könyvében található. Izrael népe királyt szeretne, Sámuel pedig figyelmezteti őket arra, milyen terheket róhat rájuk a királyság intézménye. A király többek között fiaikat és lányaikat is szolgálatába állíthatja.

Leányaitokat meg elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőnőknek. (1Sámuel 8,13)

A mondat első pillantásra talán nem tűnik különösebben izgalmasnak. A héber eredeti azonban ennél is érdekesebb. A „kenőcskészítők” helyén a רַקָּחוֹת – rákáhot szó áll. A nőnemű főnév jelentése női kenőcskészítő, illatszerkészítő, parfümkészítő. A szó a Biblia héber szövegében ebben a nőnemű alakban mindössze egyszer fordul elő – éppen az 1Sámuel 8,13-ban.

Vagyis a bibliai szöveg nem egyszerűen azt mondja, hogy „a lányok illatszerekkel foglalkoztak”. Egy konkrét, nőnemű foglalkozásnevet használ. Ez az egyik legrégebbi írásos nyoma annak, hogy az illatszerkészítés olyan szakértelmet igénylő tevékenység volt, amelyet nők is végezhettek.

Az ókori illatszer természetesen nem ugyanaz volt, mint a mai parfüm. Az illatos anyagokat különféle növényi alapanyagokból, fűszerekből, gyantákból és olajokból állították elő, és sokféle formában használták.

A Biblia számos ilyen illatos anyagot említ. A mirha, az aloé, a kasszia, valamint különféle fűszerek és aromás anyagok az illatos olajok és kenőcsök fontos összetevői voltak. A Zsoltárok könyvében például egy királyi ruháról olvassuk, hogy mirha, aloé és kasszia illata lengi körül.

Az illatoknak ugyanakkor nem csak kozmetikai szerepük volt. A Tóra részletesen szabályozza a szent kenet és a füstölőszer elkészítését is (2Mózes 30,22–38). Ezek különleges, szakrális célra készített keverékek voltak, amelyeket nem lehetett egyszerűen hétköznapi használatra előállítani.

Az illatszerkészítés tehát olyan tudást jelentett, amelyhez az alapanyagok ismeretére, megfelelő arányokra és elkészítési technikákra volt szükség.

A Biblia más helyeken is megemlékezik az illatszerkészítő mesterségről, csak ott már férfi alakban szerepel a foglalkozás neve. A Nehémiás könyvében, Jeruzsálem falainak újjáépítésénél például egy kenőcskészítő, Hananjá is részt vesz a munkában. A szöveg szerint ő építette a fal egy szakaszát. Ugyanebben a fejezetben több különböző mesterség képviselői jelennek meg az építők között.

Az illatszerek különösen szorosan kapcsolódtak a királyi és előkelő környezethez. Erre az egyik legismertebb bibliai példa Eszter története. Az Eszter könyvének második fejezetében azt olvassuk, hogy mielőtt a fiatal nők a király elé kerültek volna, tizenkét hónapon keresztül készítették fel őket. Hat hónapon át mirhaolajat, majd további hat hónapon keresztül illatszereket és kozmetikai készítményeket használtak.

A parfümkészítés története nem ér véget a Bibliával. A rabbinikus irodalomban, így a Talmudban is találkozunk az illatszerkészítő mesterséggel. A Babilóniai Talmud Kiddusin 82b lapján egy, Rabbi Jehuda ha-Nászihoz kapcsolt tanítás szerint vannak olyan foglalkozások, amelyek nélkül a világ nem működhet. Ezek között szerepel a bászám – בַּסָּם, vagyis az illatszerkészítő/parfümkereskedő, a tímár mellett. A szöveg éppen a két mesterség kontrasztjára épít: az egyik kellemes illatokkal, a másik kellemetlen szagokkal jár.

A Talmud tehát már egyértelműen foglalkozásként beszél az illatszerkészítésről.

Fontos azonban különbséget tenni a két forrás között: míg az 1Sámuel 8,13-ban a héber szó grammatikailag és lexikailag is kifejezetten női illatszerkészítőket jelöl, a Kiddusin 82b nem állítja, hogy az ott említett illatszerkészítők nők lettek volna. A Talmudból inkább azt látjuk, hogy az illatszerkészítés a rabbinikus korban is ismert és társadalmilag felismerhető szakma volt.

Az illatos olajok a testápolás részei voltak, szerepet kaptak az előkelő udvari kultúrában, a vendéglátásban, a gyászhoz kapcsolódó szokásokban és a vallási rítusokban is. A héber Bibliában a szerelem és a szépség költői képei között is rendszeresen megjelenik az illat. Az Énekek éneke például illatos olajokkal és fűszerekkel írja le a szerelmesek világát.

Mindez azt mutatja, hogy az illat az ókori zsidó kultúrában nem pusztán „szép dolog” volt. Érzékelhetővé tette a gazdagságot, az ünnepet, az intimitást és a szentséget is.

---