„Így éltem az életem” – könnyek, nevetés és egy felejthetetlen születésnap a Rumbachban

A záróestet Kiss Henriett, a Rumbach utcai zsinagóga igazgatója nyitotta meg, aki bevallotta, ezen az estén mindig egy kicsit meghatottabban áll a közönség elé. Egy fesztivál ugyanis nem egyszerűen programok sorozata. Azok számára, akik nap mint nap dolgoznak rajta, minden este egy új történet, egy új találkozás, egy új pillanat. És amikor elérkezik az utolsó este, nehéz elhinni, hogy véget ért az az időszak, amelyet ennyi közös élmény töltött meg. Henriett ezért külön is megköszönte mindazok munkáját, akik a Rumbachban a fesztivál napjai alatt a háttérben dolgoztak: Ónodi Zsoltét, aki a hanggal és a fénnyel teremtette meg az esték világát, Agócs Boglárkáét és Gál Csillag Napsugárét, akik a vendégek és a művészek fogadásában, valamint az előkészületekben segítettek. És természetesen Deák Andreáét, akit találóan a fesztivál dajkájának, sameszának, édesanyjának, lelkének és mozgatójának nevezett.

A búcsú azonban ezúttal egyben előretekintés is volt. A frissen megjelent zsidó naptár kisorsolásával már az 5787-es év felé fordultunk…és azzal a jó hírrel is gazdagabbak lettünk, hogy a következő évben, augusztus végén és szeptember elején ismét lesz Zsidó Kulturális Fesztivál. Az előttünk álló időszak ráadásul az őszi ünnepek közeledtét is jelzi: a befelé fordulás, a leltárkészítés, a bocsánatkérés idejét. De ahogyan Kiss Henriett fogalmazott, ezek az ünnepek egyben az örömről is szólnak. Az ember értékéről, az élet szépségéről és arról, hogy milyen fontos, ha közösségként tudunk egymásnak örülni.

És ezen az estén valóban volt minek örülni. Mert a 28. Zsidó Kulturális Fesztivál utolsó estéjén egy különösen szép zsidó szokás előtt tisztelegtünk: a születésnap előtt.

Fellegi Balázs hatvanéves lett. Ahogy az est nyitányában elhangzott, az idén elhunyt Kardos Péter sokunk legkedvesebb főrabbija egyszer azt mondta: hatvanévesen még nem olyan komoly a helyzet, innen még leszaladhatsz gyufáért, fiam.

Aki ismerte a legendás főrabbit, az pontosan tudja, milyen szeretetteljes, pikírt humor volt ebben a mondatban. És azt is, hogy ennél jobb felütést talán nem is lehetett volna választani Fellegi Balázs születésnapi koncertjéhez.

Balázs ugyanis nem egyszerűen egy operaénekes. Basszbariton, bohém művész, vagy ahogyan önmagát is jellemzi: szabad, vagabond lény. Az opera világából indult, de soha nem hagyta, hogy egyetlen műfaj határozza meg. Otthonosan mozog a liturgikus zene, a jiddis dalok, a klezmer, a musical, a sanzon és a világslágerek között és éppen ez a szabadság tette annyira személyessé ezt az estét.

Erre az alkalomra saját kedvenceit gyűjtötte egy csokorba. Azokat a dalokat, amelyek valamilyen módon hozzá tartoznak. A koncertet Ravel Kaddisa alapozta meg. Fellegi Balázs Nógrádi Gergellyel kántorduóban adta elő a darabot, és már az első percekben megérkezett az estnek az a bensőséges, szívhez szóló hangulata, amely később is újra és újra visszatért. Ezt követte a Sheyibone, amelyben Klein Judit volt Balázs partnere, majd a csodálatos hangú Sümegi Eszterrel állt párba a Porgy és Bess egyik betétdalában. Sümegi Eszter ezután egyedül is megajándékozta a közönséget egyik legemlékezetesebb szerepéhez kötődő áriával, Sulamita dalával.

Az est egyik fénypontját természetesen a Hegedűs a háztetőn dalai jelentették. Az If I Were a Rich Man szinte összenőtt Balázzsal az évek során, a Sunrise, Sunset pedig Kuna Valériával duettben csendült fel. Az első felvonás végén pedig már szinte magától értetődően érkezett a nagy közös életigenlés: To life! Le chaim!

És ez valóban egy olyan este volt, amelyben újra és újra az életre koccinthattunk, hiszen a második felvonásban is egymást követték az ismerős dallamok, több számban pedig a JCC Bálint Ház kórusa is csatlakozott a fellépőkhöz. Balázs gyerekkori barátja, Roby Lakatos pedig nemcsak virtuóz hegedűjátékával kápráztatta el a közönséget. A Bei Mir Bistu Shein előadásakor például fergeteges dobszólóval is bizonyította, hogy ezen az estén valóban bármi megtörténhet.

Az esten természetesen Balázs más régi és új barátai, pályatársai is ott voltak vele a színpadon: Sümegi Eszter, Klein Judit, Nógrádi Gergely, Roby Lakatos mellett Kardos Dániel gitározott, a zongoránál Teszter Nelli és Neumark Zoltán voltak jelen, mellettük pedig a Voice & Brass együttes és a Bálint Ház kórusa is hozzátette a maga hangját ehhez a különleges születésnapi ünnephez.

És közben Balázs maga volt az est házigazdája is, ez pedig talán az egyik legjobb döntés volt, amit csak hozhatott. Mert így nemcsak dalokat kaptunk, hanem történeteket is. Mesélt az életéről, a családjáról, azokról a barátságokról, amelyek egész életén át elkísérték, a pályájáról, és természetesen az ikonikus barna kalapjáról is. Egy-egy dal között újabb történetek nyíltak ki előttünk, és lassan nemcsak egy koncert műsora rajzolódott ki, hanem egy életút.

És aztán elérkezett az este talán legszemélyesebb pillanata. A My Way. Számomra ez a dal maga Fellegi Balázs. A történet ma már több mint tíz éves. A baráti társaságommal a szokásos csütörtök esti programunkra indultunk a Bimbó úton található Pipacsba. Aki ismeri a helyet, tudja, oda soha nem volt egyszerű bejutni. Ha az embernek nem volt asztala, és az ajtócsengőre nem nyílt ki az ajtó, nem sok keresnivalója volt abban ebben a kultikus éjszakai bárban. Aznap este azonban bejutottunk, leültünk a megszokott asztalunkhoz, beszélgettünk, amikor egyszer csak egy gyönyörű operahang szakította félbe a társalgást. Valaki a My Wayt énekelte. Az a valaki Fellegi Balázs volt. Attól az estétől vagyunk jóban, és azóta számomra ez a dal mindig őt jelenti. Talán ezért is volt olyan nehéz visszatartani a könnyeket most, ennyi évvel később, amikor a Rumbach utcai zsinagógában újra felcsendült. De azt hiszem, nem voltam egyedül. Balázs hangja is elcsuklott a színpadon, és körülöttem is sokan nyúltak a zsebkendőjükért. Az ember ilyenkor pontosan érzi, hogy egy dal néha sokkal több annál, mint amit a kottában le lehet írni. Egy egész élet sűrűsödhet bele.

Részemről akár itt véget is érhetett volna az este, de szerencsére nem így történt. Mert még hátra volt a That’s Life!, majd a nagy finálé, amikor mindenki együtt énekelt a színpadon. És ekkor történt valami, ami talán még magasabbra emelte ezt a hangulatot. A Rumbach utcai zsinagóga egy pillanat alatt igazi koncerthelyszínné változott. A közönség soraiban egymás után gyulladtak fel a mobiltelefonok lámpái, és hamarosan száz apró fény világította be a teret. Az emberek így fejezték ki szeretetüket Balázs felé, a színpadon együtt éneklő barátoknak és pályatársaknak pedig egyszerre kellett szembenézniük azzal a különleges látvánnyal, amelyet egy szerető, ünneplő közönség teremtett. És talán éppen ez volt az est legfontosabb üzenete. Hatvan év nemcsak egy szám. Hatvan év alatt dalok gyűlnek össze. Történetek. Barátságok. Találkozások. Családok. Közös esték. Egy barna kalap. Néhány könny. Rengeteg nevetés. És az a sok ember, aki egyszer csak ott áll melletted a színpadon, vagy ül veled szemben a nézőtéren.

A Zsidó Kulturális Fesztiválnak ennél emlékezetesebb finálét nehéz lett volna elképzelni. Köszönjük, Balázs, hogy együtt ünnepelhettünk veled. Bis 120, Fellegi Balázs!

Fotók: M. Schmidt János

---