Emlékezés és újrakezdés Ros Hásáná előtt

Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy az ítélet napján azt kérjük: emlékezz ránk. Nem inkább azt szeretnénk, ha az Örökkévaló elfelejtené a hibáinkat és megbocsátaná a vétkeinket? A Zihronot gondolata azonban ennél összetettebb. Ros Hásáná nem pusztán arról szól, hogy számba vesszük, mit tettünk jól és mit rontottunk el. Arra is emlékeztet bennünket, hogy honnan jövünk, kik vagyunk, milyen lehetőségeket kaptunk, és milyen erőfeszítéseket tettünk az elmúlt évben.

Az emlékezés így nem feltétlenül a múlt terhe. Lehet kapaszkodó is. Nemcsak a hibáinkat érdemes felidézni, hanem azokat a pillanatokat is, amikor megpróbáltunk jobbak lenni – még akkor is, ha nem mindig sikerült. Amikor újra nekifutottunk valaminek, amikor bocsánatot kértünk, amikor megpróbáltunk változtatni egy rossz szokásunkon, vagy amikor egy nehéz helyzetben mégis a helyes utat választottuk.

A Zihronot egyik meghatározó bibliai példája Noé története. Az ima a Teremtés könyvének szavaival kezdődik: „És megemlékezett Isten Noéról…” Noé a Tórában igaz emberként jelenik meg, története mégsem a tökéletesség története. Évekig próbálta figyelmeztetni kortársait a közelgő özönvízre, de senkit sem tudott rávenni arra, hogy megváltozzon. Erőfeszítései látszólag kudarcot vallottak.

Éppen ezért különösen erős üzenetet hordoz, hogy a Zihronot Noéval kezdődik. A hagyomány értelmezése szerint az Örökkévaló nemcsak az eredményt látja, hanem az erőfeszítést is. Emlékszik arra, hányszor próbáltunk valamit megtenni akkor is, amikor nem jártunk sikerrel. Arra is, hogy hányszor kezdtük újra.

Ez a gondolat különösen közel áll a tesuvá, a megtérés és visszatérés időszakához. Az új év előtti napokban könnyű kizárólag a hiányainkra figyelni: arra, amit nem tettünk meg, amit elrontottunk, vagy amit másokkal szemben másképp kellett volna tennünk. A Zihronot azonban arra is tanít, hogy ne feledkezzünk meg a próbálkozásainkról sem. A kudarc nem feltétlenül egy történet vége – lehet egy következő próbálkozás kezdete is.

A Zihronot később az ősatyák és az ősanyák örökségét is felidézi. Az imában kérjük Istent, hogy emlékezzen Ábrahámra, Izsákra, Jákobra, Sárára, Rebekára, Ráhelre és Leára, és a szavak emlékeztetnek bennünket arra a szellemi örökségre, amelyet tőlük kaptunk. A zehut avot, az ősök érdeme nem csupán egy távoli múlt felidézése: akkor válik élővé, amikor mi magunk is igyekszünk továbbvinni azokat az értékeket és tulajdonságokat, amelyeket elődeinktől örököltünk.

Talán ezért is fontos az emlékezés közvetlenül az új év kezdete előtt. Mielőtt előre néznénk, egy pillanatra tekintsünk vissza. Nem azért, hogy a múltba ragadjunk, hanem hogy megértsük, mit szeretnénk magunkkal vinni belőle. A jót, amit megtettünk. A tanulságokat, amelyeket a hibáinkból szereztünk. És azt a felismerést, hogy az újrakezdés lehetősége akkor is előttünk áll, ha az előző próbálkozásunk nem hozta meg a kívánt eredményt.

A Zihronot így többről szól, mint arról, hogy Isten emlékezzen ránk. Arról is, hogy mi se felejtsük el, kik vagyunk, honnan jöttünk, és mivé szeretnénk válni. Ros Hásáná közeledtével talán ez az egyik legfontosabb kérdés, amelyet magunkkal vihetünk az új év küszöbére.

Zucker-Kertész Lilla

---