Legyen tánc a Dohányban! – fergeteges nyitánnyal indult a 28. Zsidó Kulturális Fesztivál
Két telt ház, két egészen különböző zenei világ, két feledhetetlen este. Nehéz elképzelni jobb kezdetet az idei Zsidó Kulturális Fesztiválnak. Vasárnap este egyszerre ünnepelt a Rumbach utcai és a Dohány utcai zsinagóga közönsége. A Rumbachban Kurtág György, Steve Reich és Erik Satie különös, finom, szellemes találkozásának lehettünk tanúi, néhány utcával arrébb pedig a Gipsy Kings by Diego Baliardo olyan elementáris energiát szabadított a Dohány utcai zsinagógára, amilyen még soha nem történt a sokat látott falak között.
A 28. Zsidó Kulturális Fesztivál augusztus 30-án kezdődött, és szeptember 10-ig várja a közönséget Budapest zsinagógáiban és kulturális helyszínein. Már a nyitóest két koncertje megmutatta, milyen sokféle arca lehet ugyanannak az ünnepnek.
A Rumbach Zsinagógában a koncert előtt Kiss Henriett, a Rumbach igazgatójának köszöntője messzebbről indult, és ettől az egész este különös keretet kapott. A Zsidó Kulturális Fesztivál időpontja évről évre a nyár végére, az ősz és a zsidó újév közeledtére esik. Arra az időre, amikor ösztönösen érezzük, hogy valami lezárul és valami új közeledik.
A beszéd ezt a pillanatot kapcsolta össze a zsidó év ritmusával. Ahogy a természet számot ad arról, mit termett, nekünk is érdemes leltárt készítenünk arról, mi történt velünk az elmúlt esztendőben. Mi volt jó, mit szeretnénk továbbvinni, mitől búcsúznánk el, mi az, amit már az új évbe szeretnénk magunkkal vinni.
Ebbe a leltárba kerül bele a fesztivál is.
A köszöntő egyik legszebb gondolata szerint az ember különlegessége éppen az, hogy képes gondolkodni, szeretni és kapcsolódni. A fesztivál pedig az óév utolsó heteiben lehetőséget ad arra, hogy még gyűjtsünk magunknak néhány jó élményt, és amikor majd visszanézünk az évre, ott legyen közöttük az összekapcsolódás, az öröm, valamint mindaz, amit a lélek, a szív és az értelem kapott ezeken az estéken.
Ezt hallgatva még nem lehetett tudni, milyen pontosan írja le ez a néhány mondat mindazt, ami a következő órákban történni fog.
A Rumbach első koncertje már a címével is játékra hívott: Kurtág 100, Reich 90, Satie 160.
Három zeneszerző, három kerek évforduló és három olyan életmű, amely alapvetően változtatta meg a zenéről való gondolkodást. Szives Márton beszéde találóan három fenegyereknek nevezte őket, három egészen különleges életutat bejáró alkotónak, akik a maguk módján mind felforgatták a zenetörténetet. Satie az avantgárd egyik előfutára lett, Kurtág és Reich pedig évtizedekkel később, más eszközökkel, ugyanezt a szabad, konvenciókat megkérdőjelező szellemet vitték tovább.
Satie története már önmagában kész színház. A párizsi konzervatóriumban tehetségtelennek tartották, ő azonban szerencsére nem fogadta el az ítéletet. Különcségei, zenei ötletei, játékos instrukciói, koncepciói később generációkra hatottak. A koncert egyik alapgondolata is Satie legendásan titokzatos lakásából indult ki, ahová életében szinte senkit sem engedett be. Halála után több mint száz esernyőt, felbontatlan leveleket és félbehagyott kottákat találtak benne.
Most képzeletben kinyitották ennek a lakásnak az ajtaját, és meghívták oda Kurtág Györgyöt és Steve Reichet.
Meglepetéskoncertet adunk Satie-nak – mondta Szives Márton az este elején, majd rögtön megmutatta, hogy itt valóban nem hagyományos hangverseny következik. Satie zenéjéből tánc született, Reich híres phase shifting technikája a mozgásban jelent meg, Kurtág gondolkodásmódja és hangszerei pedig új zenei helyzetekbe kerültek.
Zene, tánc, látvány, humor és színház keveredett egymással. Bucz Magor zongorázott, Mucsi Gergő és Szives Márton ütőhangszereken játszott, Samodai Bence János trombitált, Csasznyi Blanka Flóra tánca és Krompáczki Péter vizuális díszlete pedig a zenével együtt építette fel ezt a különös, képzeletbeli Satie-szobát.
Finom, játékos este volt, olyan koncert, ahol egy pillanatra sem lehetett előre tudni, mi történik a következő percben. Kurtág, Reich és Satie egyszer csak nem tankönyvi nevek voltak, hanem három eleven, csökönyös, kíváncsi, humoros alkotó, akik valami csoda folytán valóban összetalálkoztak egy estére a Rumbachban.
A koncert után néhány utcával arrébb viszont egészen más természetű csoda készült.
A Dohány Zsinagóga zsúfolásig megtelt a spanyol Gipsy Kings by Diego Baliardo koncertjére.
Itt Mester Tamás beszédével kezdődött az este, és utólag szinte prófétainak tűnnek az elhangzott mondatok. A köszöntő a zsidó kultúra hihetetlen gazdagságáról beszélt, amely a zenében éppúgy jelen van, mint az ételekben, az emlékeinkben vagy a zsidó humorban. Arról a humorról, amely még a legnehezebb pillanatokban is képes mosolyt csalni az arcunkra. Egy fesztivál mindezt egy helyre gyűjti, és lehetőséget ad arra, hogy megálljunk egy időre, találkozzunk, és közösen éljük át azt, amit máskor talán külön-külön hordozunk magunkban.
Elhangzott egy mondat, amely akár az egész fesztivál mottója lehetne.
A kultúra nem valami távoli, megkövesedett örökség, hanem élő, lélegző valóság.
A kultúra egy békésebb világhoz vezető út eszközeként is megjelent. Olyan közös nyelvként, amely embereket tud egymáshoz közelebb vinni akkor is, amikor körülöttünk sok minden éppen a távolodásról szól. A fesztivál szervezőinek munkáját pedig azzal köszönte meg a szónok, hogy Budapest általuk ismét kulturális híd lehet, múlt és jelen, közösségek és emberek között.
És milyen tökéletes példa következhetett volna erre a kulturális hídra, mint éppen a Gipsy Kings? Ebben a zenében flamenco, rumba, roma zenei hagyomány, mediterrán és világzenei hatások élnek együtt.
Személyes vallomás következik. E sorok írója kénytelen beismerni, hogy feltehetően ő indította el a lavinát.
Már az első számnál világossá vált, hogy erre a zenére egyszerűen lehetetlen nyugodtan ülni. A gitárok hangja, a ritmus, az elképesztő energia úgy söpört végig a zsinagógán, hogy egy darabig még próbáltam fegyelmezetten a helyemen maradni.
Nem sikerült. Hátul felálltam és táncolni kezdtem. Körülbelül három perc múlva már az egész hátsó rész táncolt.
Aztán a mozgás futótűzként terjedt tovább a padsorokban, végül a zenekar felhívására a Volare című számnál többezer ember egyszerre állt fel ritmusra ringatózva, így vált a koncert elképesztő zenei és közösségi élménnyé.
Az egész ház énekelt. És akkor hirtelen értelmet nyert mindaz, ami alig egy órával korábban a megnyitó beszédben elhangzott a kultúráról mint élő, lélegző valóságról.
Nehéz pontosan meghatározni, mikor válik egy nagyon jó koncert valami többé. Talán éppen akkor, amikor eltűnik a színpad és a nézőtér közötti láthatatlan vonal. Amikor az ember körbenéz, és azt látja, mindenki mosolyog egymásra, együtt tapsolnak, együtt mozognak, és néhány percre teljesen természetesnek érzik, hogy közük van egymáshoz.
A fesztivál nyitóbeszédében azt kívánták, hogy az óév végén gyűjtsünk még magunknak olyan élményeket, amelyekből az öröm és az összekapcsolódás marad velünk. Az első este után ebből már egészen biztosan van mit beírni abba a bizonyos leltárba. És a fesztivál még csak most kezdődött.
Fotók: Szentgyörgyi Ákos / Ritter Doron
Szöveg: Rubin Eszter
Mi van, ha magunkon nevetünk? – Réz András az UNSEREINER-ről
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
