Harsányi László: Világhír és üldöztetés között – Kádár Béla festőművész

A napokban készül el az Egy szippantásnyi oxigén című könyv-sorozatom harmadik kötete. A könyvek az e felületen korábban bemutatott művész-életutakra alapozva adtak áttekintést az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Művészakció (1939-1944) énekeseinek és táncosai, zeneművészei és színészei egy részének életéről.

A negyedik könyv a festők, grafikusok, szobrászok szerepeltetésével reményeim szerint őszre készül el. Lassan befejezem a majdani könyvben szereplők további felkutatását és bemutatását. Talán ez az utolsó.

Viharban 185. (rész): Kádár Béla (1877-1956)

A Budapesten, szegény családból származott fiú hat elemi után kitanulta a vasesztergályos szakmát. Húszévesen gyalogosan nekivágott Európának, megismerkedett Európa nagy városaival (München, Párizs), s ekkor határozta el, hogy festő lesz.

1902/03-as tanévtől a Mintarajztanodában tanult, majd 1904-ben Münchenben és Budapesten szabad iskolákba járt. Már 1906-tól szerepeltek művei a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon időszakos kiállításain. Különös hír volt – több napilapban is megjelent – amikor 1908 áprilisában megrendezték a Visszautasítottak szalonját, azok számára, akiknek munkáját a tavaszi tárlatról elutasították, azon ott volt Kádár Béla neve is. (A Nemzeti Szalon 1908-as őszi kiállításán már kiállított Kádár Béla is.)

Az 1910-es években a Százados-úti művésztelep egyik műtermében, 1911-ben ösztöndíjjal a szolnoki művésztelepen dolgozott.

Korai freskói sorsa a pusztulás volt. 1914-ben Vágó László tervei alapján átépítették és felújították a Magyar Színházat, ebben a mennyezeti freskó elkészítésére Kádár Béla kapott megbízást (azóta megsemmisült). Az Erzsébet Sós-fürdő falfestményeit is ő készítette 1918-ban. „Kádár Béla egy nagy gyógyfürdős vállalat freskóin dolgozik, amelyek közül a legkisebb harminc méter hosszú.”- tudósított a Színházi Élet 1908 augusztusában. (Később az épületet elbontották). 1918-ban már sikerült egy gyűjteményes kiállítást rendezni műveiből, amelynek nagyon jó kritikája volt.

Expresszionista műveivel 1921-ben Scheiber Hugóval közösen volt kiállítása Bécsben. 1922 áprilisában Kádár a budapesti Belvederében mutatkozott be. Az alapvetően barátságos kritikák közül álljon itt a Magyarság című lapé:

„Grafikai munkái az expresszionizmus művészi elveinek néhol majdnem tökéletes művészi megtestesülései. Szuverén látása alapján nemcsak a formákat bontja meg, hogy ezáltal egy-egy festői problémára találjon megoldást, hanem elvonatkozik még a megbontott formarészletek egymáshoz való viszonyától is és egy egységes belső nagy emóció megjelenítésére használja fel azokat. Kádár Béla forrongó, mindent a hatalmas és rejtett megmozdulásban látó művészlélek, aki külön életet ad a vonalaknak …”

1923 és 1924-ben már a német expresszionizmus legjelentősebb kiállítóhelyén, a berlini Der Sturm galériájában állították ki képeit. Az Esti Kurír 1925 márciusában hosszabb beszélgetést közöl a művésszel a berlini kiállítás ürügyén. Két részlet ebből:

„Nem értés nincs, legfeljebb nem tudjuk, hogy mit értsünk. Ön érti ezt a képet is, csak azt nem tudja, hogy mit értsen valaha, ön tudja, hogy ez egy vonal, érti ezt a formát, mert tudja, hogy egy lovat ábrázol, ön azonban a kép címét kérdezi, azt szeretné tudni, hogy az ábrázolat mit jelent szavakban? Így semmit sem jelent, mert a festményt, a rajzot ne magyarázza meg a szó. Vonalötleteim voltak, ezt fejeztem ki vonalakkal.

(…)

– Ide nézzen. Ez a legismertebb képem. A ,,Sturm “ kiállításán ennek volt a legnagyobb sikere. A kiállítást rendező címet adott neki: A viszontlátás. Nem én adtam, az én képeimnek nincs címük. Szemügyre vesszük a képet. Dombhajlásszerű vonalon egy düledező viskó, amelyből egy nő hajol ki. Kezét ölelésre tárja, a légűrből rohanó alak felé. A festési mód kimondottan dekoratív hatásokat keres, a színek égően ragyogóak.”

(Bár a festő által említett címen több kép reprodukciója fellelhető, de a leírtakhoz egyik sem illik. – H. L.)

Az Egyenlőség 1928 májusában hosszabb interjút közölt a festővel, többek között amerikai útja eredményeiről. Kádár Béla két idézetet mutatott az újságírónak:

„A New York Times, amely több napon át foglalkozott művészetemmel, ezt írja rólam: Kádár Béla a modern festészeti irány legelső, vezetésre hiva4.tott képviselője Magyarországon. – A Brooklyn Times külön fejezetet szentel egyik kiállított képemnek. Ez a kép hivatva van arra, hogy a modern művészeti törekvéseknek új híveket és barátokat szerezzen.“

1931 után készült művei zárt szerkezetükkel, hatalmas foltjaikkal nagy felületekre kívánkoznak. Szigorúbb szerkezetük, harmonikusabb felépítésük miatt igen szép épületdíszek lehettek volna. Amikor Németországban a nácik a hírhetit Entartete Kunst, azaz elfajzott művészet című „tárlaton” mint elutasítandót, elvetendőt mutatták be a Sturmot – Kádár Bélának is ott szerepelt több műve.

Sok társával együtt részt vett 1938-ban, az első zsidótörvény nyomán a Pesti Izraelita Hitközség mellett működő Magyar irodalmi és művészeti bizottság megalakításában. 1939 és 1944 között ott volt 10 alkotásával az OMIKE Művészakció összes megrendezett kiállításán. 1941-ben, majd 1943-ban a Tamás Galériában mutatták be életmű kiállítását.

A második világháborúhoz közeledve a faji üldöztetés miatt neki és családjának is bujkálni kellett, felesége és mindkét fiúgyermeke a holokauszt áldozata lett.

A II. világháború után korábbi stílusjegyeit ötvözte munkáiban, egyre dekoratívabb lett, miközben félig vakon festette műveit. 1949 után a művészeti közéletből kirekesztve, magányban halt meg.

Képek:

1.) Kádár Béla fotóportré. artmagazin.hu.
A festmények mindegyike a Virág Judit Galéria aukciós beszámolóiban volt található.
2.) Csendélet tanulmány 1922-as évek
3.) Zene 1926 körül.
4.) Anya gyermekkel
5.) Házi koncert (Szerepelt az OMIKE Művészakció 2. kiállításán.)
6.) Álomkép