Harsányi László: A világhír és a nélkülözés között – Scheiber Hugó festőművész

A napokban készül el az Egy szippantásnyi oxigén című könyv-sorozatom harmadik kötete. A könyvek az e felületen korábban bemutatott művész-életutakra alapozva adtak áttekintést az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Művészakció (1939-1944) énekeseinek és táncosai, zeneművészei és színészei egy részének életéről.

A negyedik könyv a festők, grafikusok, szobrászok szerepeltetésével reményeim szerint őszre készül el. Így még mindig van lehetőség újabb képzőművészek bemutatására, ezzel kibővítve e tervezett kötet majdani szereplőinek körét.

Viharban (184. rész): Scheiber Hugó festőművész (1873-1950)

1941 decemberében a Múlt és Jövő egész oldalas írást közölt Scheiber Hugó 69. születésnapja alkalmából. Ebben így írt róla a cikk szerzője, Barát Endre író, újságíró:

„… bármilyen híressé is vált, az élet sohasem bánt vele bőkezűen. Nehéz és küzdelmes éveket élt. Mikor megkérdezzük tőle, hogy volt-e olyan időszak az életében, mikor gondtalanul élhetett, csendesen, komolyan felel: ’Igen kérem. Egyszer két hétig nem voltak gondjaim’.”

A festészeti alapokat édesapja, a bécsi Práter díszletfestője mellett sajátította el, majd 1890-ben ő is díszletfestőként kezdett dolgozni Budapesten. 1898 és 1900 között az Iparművészeti Főiskolán képezte magát, amelyet azonban nem végzett el. A világháború előtti években egy-egy kiállítási tudósításban tűnt fel a neve.

Az 1920-as évektől a világ számos helyén mutatta be műveit, az évtized közepétől az évtized végéig pedig szinte minden évben gyűjteményes kiállítással jelentkezett. Idehaza főleg a Belvedere Szalon, az Alkotás Művészház, a Tamás Galéria és a KÚT („Képzőművészek Új Társasága”) kiállításain szerepelt. A korabeli sajtó mindegyikről írt, hol kevesebbet, hol többet, de szinte kivétel nélkül odafigyeléssel és érdeklődéssel.

1922 októberében sikeres gyűjteményes kiállítása volt a Belvedere-ben, amelyet így méltatott a Magyarország:

„Ez a különös és érdekes festő negyvenkilenc éves korában még mindig a fiatalok közé tartozik és évtizedes pályafutása után talán ez az első kiállítása, melyen a fejlődés és az eredmények egységes tükrében látjuk művészi portréját.”

Egy év múlva Porter Paula, a festő-kolléga mutatta be az Ország Világ hasábjain az Alkotás Művészházban megnyitott kiállítását:

„… Scheiber Hugó talán a legszorgalmasabb és a legproduktívabb festő hazánkban, s ha hozzátesszük, hogy ritka tehetség is, nem csoda, ha a nagy mértékkel mért európai hírű festők mellett is derekasan megállja a helyét.”

1924-ben a Scheibert érintő szomorú hír az volt, hogy a berlini kiállításából és az ottani képek eladásából származó bevételeit elsikkasztotta az az ember, akinél a pénzt bizományban hagyta. Mindez nem csorbította berlini sikereit. Ezt mutatja, hogy tagja lett az expresszionizmus fontos bástyájának számító Der Sturm folyóirat köré csoportosult művészek társaságának. Ezen az úton ment tovább hazatérése után is. A KÚT 1926-os kiállításáról szóló beszámolókból álljon itt a Világ című lap egy mondata:

„Ő az egyetlen, aki még szorosan tartja a kapcsolatot az expresszió végső állomásaival.”

A hazai sajtó ezidőtájt minden kiállításánál egyfelől a furcsaságoknak (expresszionizmus, kubizmus) kijáró rácsodálkozással, másfelől – ez tagadhatatlan – elismeréssel nyugtázta jelenlétét. Újabb példája ennek 1927 októberéből a Magyar Hírlap tudósítása az Ernst Múzeum-beli csoportos kiállításról:

„Az utolsó terem Scheiber Hugóé. A legszélsőbb törekvések embere. Expresszionizmuson is túl, az élet mozgásának tiszta és elvont ornamentális lehetőségeit keresi. Egész külön hang az övé, de kétségtelen, hogy értékes, izmos tehetségű és problémája mélységeit kereső művész.”

1928 októberében az Újság-ban negyedmagával nyilatkozatot tett közzé a magyar festők nyomoráról. „A festők legnagyobb része, azt hiszem, azt se tudja már, hogy a közönség létezik” – írta benne. A válság általánosnak volt mondható. Példa erre, amit szintén az Újság írt meg 1929nyarán, hogy az aukciók katalógusaiban Scheiber nagy olajfestményeit 25-28 pengőre becsülték.

Az 1930-as években változatlan maradt Scheiber aktivitása a „kiállítási területeken”, és a sajtó érdeklődése sem hagyott alább, beleértve azt is, hogy az újságokban számtalan illusztrációt közöltek. Eközben Scheiber nem nyerte el a hivatalosság szimpátiáját. Példa rá, hogy amikor a külföldi múzeumokban már sok helyen jelen lévő művész ajándékba akart adni egy képet az Új Magyar Képtárnak, azt Petrovics Elek (a Szépművészeti Múzeum igazgatója) még ingyen sem fogadta el.

A német sikerek mellett ebben az időben, Angliában és Amerikában is felfigyeltek Scheiber rajzaira és festményeire: Londonban és New Yorkban is kiállításai nyíltak.

Bámulatosan termékeny művész volt, a leginkább temperával, akvarellel, papírra és kartonra festett műveinek számát a szakértők tízezer körülire becsülik. Mindezek ellenére állandóan anyagi gondokkal küzdött.

Tagja volt a PIH (Pesti Izraelita Hitközség) mellett 1938-ban, az első zsidótörvény nyomán megalakított Magyar irodalmi és művészeti bizottságnak. 1941 és 1944 között az OMIKE Művészakció négy kiállításán állított ki, összesen nyolc festménnyel és rajzzal.

A háborút átvészelve, 1945 decemberében már ott volt a Szocialista képzőművészek kiállításán. Haláláig kiállítják képeit, ha a korábbiaknál kevesebbet és ritkábban, közöttük az 1948-as reprezentatív kiállításon a Fészekben.

1950 márciusában érte a halál.

Végezetül álljon itt egy részlet Scheiber Hugó egy sokkal korábbi, 1930. májusi interjújából, amely a Bácsmegyei Naplóban, majd egy évvel később a Tolnai Világlapjában jelent meg:

„Különösebb kedvem nem volt hozzá, szüleim azonban mégis lakatosinasnak adtak, öreg cséplőgépeket reparáltam és zárakat javítottam. Mikor azonban láttam, hogy sok jövő nem vár rám ezen a pályán, kereket oldottam. Egy szép napon elszöktem mesteremtől és világkörüli útra indultam. Gyalog csavarogtam az országutakon, amíg Berlinbe nem értem. Egész véletlenül jöttem rá, hogy festeni tudok … Illetve mások fedeztek fel… ha nem így történik? Akkor ma egy szerencsétlen lakatosmester vagyok.

De tegyük fel, hogy a kis lakatosműhely fellendül, nagy megrendeléseket kap, a műhely gyárrá bővül…

Akkor – mondja elmélázva a mester – nem koplaltam volna olyan rettenetesen sokat! De nincs kizárva, hogy azért titokban festegetek. Csak úgy a magam mulatságára … mint egy műkedvelő milliomos … vagy remekbe készült patentzárakon töröm a fejem … tűz- és betörésálló lakatokon.”

Számos Scheiber kép IDE KATTINTVA megtekinthető

Képek:

1.) Patak mellett. (Szerepelt az OMIKE Művészakció 2. kiállításán.)
2.) Fotóportré, önarckép előtt, 1920. Virág Judit Galéria
3.) Önarcképek (válogatás)
4.) Vurtsli, 1932.
5.) A muzsikus.
6.) Gerő Erzsi portréja, 1933. MILEV
7.) Imádkozók (válogatás)