Gál Juli: Egyszer volt…, de nem mese! (7. rész): Egy diák benyomásai az emlékútról

„Amikor először megtudtam, hová utazunk, rémület fogott el. Úgy éreztem, szinte valamennyien így voltunk ezzel. Amikor azonban komolyabban végiggondoltam a lehetőséget, világossá vált számomra: el kell mennem.

A hosszú, éjszakai buszutazás után az emlékút első napját Krakkóban töltöttük.

Másnap Auschwitz I, az egykori koncentrációs tábor következett. Itt nemcsak zsidókat, hanem politikai foglyokat és más üldözötteket is fogva tartottak.

Az előcsarnokban többnyelvű ismertetőtáblák segítették a tájékozódást. Megdöbbentett, hogy nem találtunk magyar nyelvű tájékoztatást, noha a magyarországi zsidóság százezreit hurcolták Auschwitzba.

Átléptünk a kapun, amely fölött a német felirat állt: „Arbeit macht frei” – „A munka szabaddá tesz”. A mondat kegyetlen cinizmusa itt vált igazán érthetővé: a foglyok számára alig maradt esély a túlélésre.

Megrendítő volt látni a hatalmas halom emberi hajat, amelyet ipari célokra, textíliák készítésére szántak.

Jártunk azokban a barakkokban is, ahol a foglyokat iszonyatos zsúfoltságban, embertelen körülmények között tartották fogva.

Ezután Birkenauba, az egykori koncentrációs és megsemmisítő táborba mentünk. A gázkamráknak és a krematóriumoknak már csak a romjait láthattuk: a visszavonuló németek felrobbantották őket.

Soha többé nem szabad megengednünk, hogy olyan önkényuralmi rendszer jöjjön létre, amely hasonló szörnyűségek elkövetésére képes. Össze kell fognunk minden olyan törekvéssel szemben, amely ártatlan emberek életét veszélyezteti.”