Gál Juli: Egyszer volt…, de nem mese! (6. rész): Egy másodgenerációs édesanya érzései, gondolatai…
1960-ban született Budapesten. Apai ágon sok családtagja pusztult el a vészkorszak idején. Nagyapját munkaszolgálatra hurcolták Ukrajnába, s eltűnését csupán egy hivatalos tábori lap jelezte.
„Sokszor gondolok arra, mennyit szenvedhettek, milyenek lehettek számukra az utolsó napok, órák…
Arról az időszakról igyekeztem minél többet megtudni. Az iskolában is tanultam róla, apám is beszélt erről, és sok könyvet olvastam.
18 évesen egy turistacsoporttal már jártam Auschwitzban. Senki sem tudhatott az érzéseimről. Most kaptam egy lehetőséget, hogy zsidó közösséggel mehessek, és a 14 éves lányom is ott lehetett.
Megmutatni, továbbadni… nemzedékről nemzedékre…
A borzalmakat nem szabad elfelejteni. Velünk voltak túlélők is: fehér hajú nagymamák és egy nagypapa. Volt lelkierejük visszatérni, végigjárni a nehéz utat… Ezt tette a második, illetve a harmadik nemzedék is.
Végignéztük a szörnyűségek helyszíneit: a gázkamrát, az égetőkemencéket… Hatalmas üvegtáblák mögött emberi hajhegyeket, szemüvegtornyokat, kosarakat, bőröndöket, fésűket, haj- és fogkeféket, edényeket, amelyekről az idehurcoltak azt hitték, hogy valaha még használni fogják őket.
Mit is mondhatok? Nincsenek szavak, csak könnyek vannak, s újra meg újra el kell sírni azokat.
De egyszer felszáradnak a könnyek, és az arcokon mosoly fakad, az élet öröme fénylik – mert íme, mi élünk.
Izrael népe él!…”
Kapcsolódó cikkek
Régi idők modern tanúja: szomorú búcsú Székely Gábortól
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
