A zsidó magán- és büntetőjog alapelvei II.

Ki lehetett bíró és tanú?

– Mások bűnei miatt nem volt szabad az embert megbüntetni – mondja a Szentírás. Ez ma már teljesen magától értetődő, de az ókorban egyáltalán nem volt az, akkoriban számtalanszor bosszút álltak a tettes hozzátartozóin, mintha a vérségi kötelék miatt a rokonok felelősek lettek volna a tett elkövetőéért.

A jogszolgáltatás, vagyis a bírói testület 3, 23 és 71 tagból állt. A bírónak nyílt eszűnek, helyes ítélőképességgel rendelkező embernek kellett lennie, akit a törvényismerő, szerény, jámbor, igazságszerető, feddhetetlen és közbecsülésben álló férfiak közül választottak ki. A profán tudományokban: például idegen nyelvekben, a gyógyászatban, a mértanban és a mennyiségtanban is jártasnak kellett lennie. A bíró ordináció (felszentelés) útján nyerte el a tisztségét. Nem lehetett adott esetben bíró: ha a sértett, a tanú, vagy az akinek családja révén érdekelve volt az eljárásban.

A vádlott távollétében a törvényszék nem folytathatta le a tárgyalást, nem hallgathatta meg a vádat, sem a tanúkat, mert a közvetlenség elve uralkodott a zsidó büntetőjogban annyira, hogy a tanúk kihallgatásakor még tolmács segítségét sem volt szabad igénybe venni. Ezért követelték olyan szigorúan, hogy a bírók értsék és beszéljék az idegen nyelveket. A vád és tanúvallomás csakis szóban történhetett meg, írásban nem tehettek vallomást. A tárgyalásról jegyzőkönyvet kellett készíteni.

A tanúzásból ki voltak zárva a felek közeli hozzátartozói (az édesapa, a testvér és a sógor vagy rokon). Nem tehetett tanúvallomást az sem, aki már életében egyszer szándékosan lopott, rabolt, uzsoráskodott, hamis esküdtevő volt akár egy más ügyben is. A talmudi jog szerint nem tehetett tanúvallomást, aki valamely rabbinikus tilalmat megszegett, iparszerűen kockajátékot űzött, vagy fogadásokból, szerencsejátékból tartotta fenn magát. A vámszedő, aki rendszeresen nagyobb vámot követelt, mint amennyi járt volna neki. Nem tehetett tanúvallomást az a személy sem, aki testi vagy szellemi hibával élt.

A károsult eskü alatt kötelezhette tanúvallomásra azt a személyt, akinek tudomása volt az ügyről. Ha pedig az illető mégis azt állította, hogy nincs tudomása, de mégis tudott róla, akkor súlyosan vétkezett, amivel bűnt követett el. Igen érdekes, hogy a tanút a zsidó jog szerint nem kellett megesketni, hogy csakis az igazat mondja. A Tízparancsolat megtiltja a hamis esküt és a hamis tanú vallomást is. A zsidó jogi felfogás szerint, ha a tanú csak akkor mondana igazat, ha megesküdött volna az igazmondásra, az nem lett volna hiteles vallomás. Ez homlokegyenes ellenkezik a mai jogi felfogással, mert a törvény nem tudása a büntetés alól senkit nem mentesít.

Ha halálos ítéletet hozott a bíróság, a halálbüntetés vesztőhelyét a városon kívül kellett felállítani, oly távolságra a törvényszéktől, hogy az ítélet végrehajtásáig néhány óra időt nyerhessenek. Hátha találnak addigra enyhítő vagy felmentő körülményeket.

A tárgyalás sorrendjére nézve az volt a szabály, hogy az árvának az ügyét előbb kellett tárgyalni mint az özvegyét, az özvegyét előbb mint a tudósét, a tudósét előbb mint a tudatlanét, a nőét előbb, mint a férfiakét. Igen érdekes és aktuális volt, hogy miként sújtotta és üldözte a zsidó büntetőjog az árdrágítást. A mérték- és súlyegységek betartását és ellenőrzését, a hivatalnokok ellenőrizték. Ők felügyeltek arra is, hogy a nélkülözhetetlen fogyasztási cikkeket, például az élelmiszert, el ne dugják a közösség vásárlási lehetősége elől. A vásári árak maximális megállapításánál abból indultak ki, hogy az eladónak a beszerzési ár (illetve termelési önköltség) egyhatoda legyen a haszna.

A termelő köteles volt fölösleges, nélkülözhető áruját, termékét áruba bocsátani. Az áru felhalmozása, a közvetítők által való felvásárlása és az ár drágítása tilos volt. Éhség idején az élelmiszer-kivitelt is megtiltották. A szegények, elhagyatottak, árvák és özvegyek istápolására legelőször a zsidó közösségek állították fel községi segélypénztárakat.

(Folytatjuk)

---