A zsidó magán- és büntetőjog alapelvei I.

Villányi András fotóművész végigfényképezte a magyar zsidóság hitéletének utóbbi ötven évét. Nevét talán jobban ismerik külföldön, mint idehaza. Holokauszt túlélő családban nőtt fel és bár többféle ,,civil” foglalkozása volt, bejárt a Rabbiképző szemináriumba, hogy Scheiber Sándor professzor előadásait hallhassa. Járt a nevezetes Scheiber-kiddusokra is, így ismerte meg Zsuzsát, a feleségét. És mindig fényképezett. Főként fekete-fehér képeken örökített meg kisgyerekeket, ünneplőket és gyászolókat, elárvult vidéki zsidó temetőket és zsinagógákat, ezekről könyveket is megjelentetett. Filmeket forgatott a kántorokról és Lisznyai Máriáról, a Dohány utcai zsinagóga orgonistájáról. A világ minden táján voltak kiállításai, talán Magyarországon a legkevesebb.

A zsidósága mindig fontos volt: ezt nemcsak a dokumentum jellegű, ugyanakkor művészi értékű képei igazolják, hanem a tettei is. Segített – étellel, lakhatással, munkalehetőséggel – zsidó művészeknek, rossz helyzetbe került hittestvéreknek.

Miért íródott ez a néhány sor e tanulmány elé?

A magyarázat annyi, hogy Villányi András feladni készül azt a tevékenységét, amit eddig lelkesen gyakorolt: előadásokat tartott a zsidóság múltjáról. Egy-egy ilyen előadást mindig több hetes felkészülés előzött meg, lett légyen szó bibliai történetekről vagy akár a huszadik század rémtetteiről, s bőséges képanyaggal egészítette ki az elmondottakat. Most azt mondja, abbahagyja. Nem akar kiállítást sem, mert már nem engedheti meg magának, hogy ingyen adja oda a képeit, hiszen a nagyítás, a keretezés, a kasírozás rengeteg pénzbe kerül, és mintha ezt nem akarná megérteni. És nem akar előadást tartani, mert úgy érzi, nem hiányzik, és ha nem hívják, ő nem tolakodik.

Volt már olyan előadása, amikor kijelentette, ez az utolsó. Akkor a hallgatósága (a BZSH Héber Imre Idősek Klubjának tagjai) és a fáradhatatlan karnagy-kórusvezető, Ádám Mária tiltakoztak. ,,Nekünk kötelességünk, hogy továbbadjuk, amit a zsidóság múltjáról tudunk” – mondta Ádám Mária. Akkor úgy tűnt, sikerült meggyőzni Villányi Andrást. Most hajthatatlannak tűnik.

Nagy kár lenne, ha nem folytatná! Ennek bizonyítéka az alábbi, a zsidó magánjogról írt tanulmánya, amit eredetileg szintén előadásnak szánt. Olvassák olyan figyelemmel és érdeklődéssel, amennyi lelkesedéssel és odaadással Villányi András összeállította és megírta.

Rojkó Júlia

Az antiszemitizmusnál sokkal veszedelmesebb ellensége a zsidóságnak: a tudatlanság

A világ három dolgon áll, a jog, az igazság és a béke értékéből. A zsidó bíróság tekintélye oly nagy volt, hogy „elohim“ (istenség) megjelöléssel is illették őket. A Talmud szerint az a bíró, aki igazságosan, tárgyilagosan és részrehajlás nélkül ítélkezett, oly érdemeket szerzett magának, mintha a világ megteremtésében és fenntartásában segédkezne az Örökkévalónak…

Az emberek egymás közti jogviszonyát a magánjog a köz- illetve az államhoz való viszonyát pedig a közjog szabályozza.

A jogviszonyok eme csoportosítása, felosztása egyáltalán nem skolasztikus kategorizálást jelent. (A skolasztikus jelentése az élettől és a gyakorlattól elszakadt tudásra jellemző cselekedet. A skolasztika a középkori tudomány és filozófia izgalmas keveréke, ahol a logika és a hit találkozik, amely a IX. századtól a XV. századig terjedt el, ebben az időszakban alkalmazták. A skolasztikus módszer jellegzetes elemei közé tartozik a logikai érvelés és a fogalom tisztasága iránti igény, a racionalitás, a dialektika és a szisztematikusság.). A közvélemény bizonyos időkben a jogviszonyok egyes kategóriáit közjogi vagy magánjogi természetűnek tartotta. Fontos a magánjog szerint, hogy a követelések érvényesítésekor a hitelezőnek csak joga van, de kötelessége nincs. Az esküdteknek, akik sorsolás folytán nyerték el kinevezésüket, a közjogi jogosítvány gyakorlásához nem csak joguk, hanem kötelességük is volt. Az aktív szavazati jog gyakorlása abban a korban csak egyes országokban, államokban volt kötelező. Régebben a házassági jogot is közjognak tekintették.

Par excellence közjogi természetű stúdium a büntetőjog, amelyben a sértett rendszerint nem irányította és nem tudta befolyásolja az eljárást, a pert, nem függött tőle, hogy elítéli-e a bíróság vagy sem. A magánjogban a hitelezőigényének érvényesítése teljesen a hitelezőtől(a felperestől) függött. A követelést részben vagy egészben saját akaratától függően elengedhette. Közjogi törvények szabályozták például a trónöröklés rendjét, az államfő jogait és kötelességeit, a polgároknak a közhatalomban való részvételét, az aktív és passzív választójogot is.

Milyen is volt a régi zsidó közjog?

A zsidó király hatalmáról és jogairól igen érdekes részleteket tartalmaz a Talmud „Szanhedrin (Nagytanács)“ nevű traktusa. A királyt eleinte a próféta – mint Isten akaratának letéteményese és kinyilatkoztatója – szemelte ki, illetve szentelte fel a megszentelt olajjal, a homlokára kenés szimbólummal. A midrás szerint azért kenték fel a királyt olajjal, mert az olaj nem veszíti el egyedi, sajátos tulajdonságait akkor sem, ha más folyadékkal érintkezik, ezért a király sem veszíti el kivételes hatalmát és felségjogait, ha közönséges emberek között jár.

Az „Isten kegyelméből“ uralkodó államfő gondolatát a zsidók alkották meg. Ez magyarázza közismert lojalitásukat, a királyhoz való hűségüket. A királynak kötelessége volt, hogy beiktatása után lemásolja a Tórát, hogy ezzel is megtanulja annak tartalmát, és ne térjen el tőle az uralkodása alatt.

A Talmud megemlíti, hogy a királyt megillette az elsőségi jog a menetekben, és a felvonulásokon (auló-regel), előtte senki sem ülhetett le engedélye nélkül, nem volt szabad őt meglesni fürdés és tisztálkodás közben. A polgárok magánvagyonával azonban ő sem rendelkezhetett, csak adót szedhetett tőlük, amelyet a saját és az állam költségeinek fedezésére használhatott fel.

Volt rá eset, hogy a zsidó királyok alaposan ki is használták ezeket a jogokat, mint például Rechobeam (Júdea első királya, i. e. 931-913 között uralkodott), aki oly súlyos adókat vetett ki a népére, hogy a zsidók 10 törzse elpártolt tőle, és ezáltal a zsidó birodalom kettészakadását idézte elő. A régi zsidó államban az állam fenntartók, az ún. „nemesek“ is fizettek adót, míg például Magyarországon nem tartották nemes emberhez méltónak az adók fizetését.

II. Endre magyar király 1222-ben az Aranybullában ünnepélyesen kinyilatkoztatta és megerősítette, hogy a nemességnek nem kell adót fizetni. (Az Aranybulla 24. pontja viszont kimondta, hogy izmaeliták és a zsidók tisztségeket nem viselhettek az országban. Például pénzváltók, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok sem lehettek, ezeket az állásokat az országban élő nemesek vállalhatták el. Érdekes volt, hogy Budán, a vár területén viszont lakhattak zsidók, IV. Béla király telepített be őket, mert ők voltak a királyok adófizetői.)

Nagy Lajos király 1360-ban vallási türelmetlenségből kiűzte a zsidókat az országból. Arany János: Daliás Időkben – Küköllei János krónikája nyomán írta le az országból kiűzött vándorló zsidókat: „Amiért ősei hitét nem hagyá el: Költözik, bujdosik a szegény Izráel.”

Palesztinában a zsidó nemességnek ilyen jogai nem voltak! A zsidó felfogás szerint a nemességnek, a gazdag embereknek jóval több joga és kötelesség volt mint Magyarországon. A király számára igen fontos és tanulságos volt a hadüzenet és a békekötés szabályozásának jogai.

A zsidók abban az időben kétféle háborút viselhettek: a „milchomosz chauvo” (választott háborút) és a „milchomosz resusz” (a Tóra által megparancsolt, előírt háborút). A Kánaán őslakói a zsidó vallás előírásai szerint igen erkölcstelen, bűnös életmódban éltek. A velük való érintkezés állandó erkölcsi veszedelmet rejtett a zsidó nép és nemzet számára, így kötelező volt ellenük irtóhadjáratot, vagyi háborút folytatni. A többi népek ellen indítandó háborúhoz szükséges volt a „vének“ tanácsának előzetes engedélyezése és beleegyezése. Így a néphatalom korlátlanul érvényesülhetett.

A büntetőjog

Ami a büntetőjogot illeti, a zsidó jogi felfogás szerinti büntetés nem bosszú, mert ezt a Szentírás is tiltja. Az igazság és szükségszerűség ténye volt a közjó, illetve a közrend biztosításának eszköze. A büntetés három célt szolgált. A gonoszok eltávolítása „uviarto eszharaá mikirbechó“, a bűnelkövetők elrettentésének célja az volt, hogy: „Izraelben mindenki féljen a bűn elkövetésétől és a Tóra előírásai szerint éljen“.

A büntetések mások voltak a mózesi időkben és mások voltak a talmudi korban. Ebben a korban: a halálbüntetés, botütés és pénzbüntetés is az ítélet része volt. A halálbüntetésnek négyféle végrehajtási lehetőségét ismerték:

szkiloh (megkövezés),
szréfo (megégetés),
chereg (megöletés)
és chenek (kötél általi megfojtás).

Az elzárást mai értelmében a zsidó büntetőjog nem ismerte. A halálbüntetést a zsidó joggyakorlatban csak nagyon ritkán alkalmazták, a Talmud említi, ha a törvényszék egy emberöltő alatt kétszer hozott halálosítéletet, az a bíró rászolgált a „gyilkos“ jelzőre.

A rabbinikus talmudi büntetések: pénzbírság (knász) és testi fenyítés (málkusz). A büntetés mértékét, nagyságát a Tóra „kaaser oszoh kén jáászeh lau“ elvei szerint szabták ki.Ezt az elvet a jogtörténet az ún. talio elvének nevezte, amelynek lényege, hogy hasonlót hasonlóval büntetnek. A zsidó joggyakorlat azonbanezt az elvet szó szerint nem alkalmazta, igaz volt, hogy minden kultúra a kultuszból ered, és minden jog az erkölcsből fakad. Az akkori zsidóság erkölcsi felfogását és világnézetét ismerve – csak azt mondhatjuk, hogy a Szentírásnak ilyen kitételét „sén tachász sén” (fogat fogért), „ájin táchász ájin” (szemet szemért) csak szimbolikusan alkalmazták úgy, hogy amennyiben a sértett valamely testrészét vagy érzékszervét elvesztette, a tettes köteles volt az ebből keletkezett kár értékét pénzben megtéríteni.

Rási, a középkori zsidó jogtudós magyarázat szerint ilyen kár esetében figyelembe kellett venni a kiszámításnál a munkaképesség csökkenésekor keletkezett kár értékét, a gyógyítás költségeit, továbbá a testi szenvedést és az ebből keletkező lelki fájdalmakat. Amint látjuk, az immateriális kárt (nem vagyoni kárt) is figyelembe vették. Az újabb, a mostani törvényhozásokban és joggyakorlatokban mind inkább figyelembe veszik az immateriális kárt (erkölcsi kárt vagy hitelrontást, stb.), de csak újabban ismerték fel ennek fontosságát. A talio elve szerepel Hammurapi törvényoszlopán (az ókori Babilóniai Király törvényeinek gyűjteménye), amely az i. e. 1700-as években készült.

Csak egy példa: (Ha [a nő] nem volt gondos, ,,eljárogatott otthonról”, házát ,,szétszórta”, és férjét ,,megkevesbítette”: ezt az asszonyt vessék vízbe). Ez az elv őseinknél csakis a legenyhébb formában fordulhatott elő, mert nem volt összeegyeztethető a talió (a hasonlót hasonlóval történő megtorlás) elve a zsidó erkölcs alapján, mely szerint „máhu ráchum vöchánun áf áto ráchum vöchánun“, hogy az Örökkévaló mindig irgalmas és kegyelmet gyakorol. Ezt a példát tanította és tanítja nekünk az Örökkévaló. Ezt kell követnünk és legyünk irgalmasak, gyakoroljunk kegyelmet az embertársainkkal szemben is.

A halálbüntetést, mint már említettem, ritkán alkalmazták. Halállal büntették a gyilkosságot, a szándékos emberölést, az ember elrablását, a házasságtörést és a bálványimádást. A lopásért 40 vessző ütést kapott a tettes (malkusz arboim), azonfelül a lopott dolog kétszeresét, az ellopott állat 4-5-szörösét volt köteles megtéríteni a sértettnek. Ha a vétkes bevallotta tettét, vagyis beismerte cselekedetét, melyet nem a bizonyítékok, kényszer hatása alatt tett, az mentesítette őt egyes esetekben a bírságoktól. A tolvaj, ha önként beismerte a tárgyak eltulajdonítását, akkor csak a lopott tárgyat, vagy annak értékét volt köteles megtéríteni, a dupláját vagyis az érték kétszeresét nem.

A vérbosszú alapján (goel hadam) megölheti a tettest, ha azonban a tett nem volt szándékos, csak gondatlanságból követték el, akkor a tettes elmenekülhetett a büntetés elől, a kijelölt menedékvárosok egyikébe (malkusz arboim) mehetett, addig kellett ott maradnia, amíg a főpap meg nem halt. Kétség esetén a vének ítélték meg, hogy az adott esetben szándékosság vagy gondatlanság történt-e.

(Folytatjuk)

Témák: