1285 október 12.: Vérvád és pogrom Münchenben

A történelem során több vallási és etnikai közösséget értek hamis vérvádak, az első zsidók elleni vérvádak az ókorra nyúlnak vissza, Josephus Flavius az Apión elleni vitairatában szállt szembe a rágalmakkal (Komoróczy 2012. 1. 221). A zsidók elleni vérvádak azonban az 1144-es norwichi esetet követően egyre gyakoribbakká váltak Európa-szerte. Annak ellenére, hogy a rágalmak alaptalannak bizonyultak, és legtöbbször bírósági tárgyalásra sem került sor, sőt, több alkalommal a hatóságok és az egyház is cáfolták a vádakat, a puszta híresztelés elegendő volt pogromok kirobbantására a helyi zsidó közösség ellen. A vérvádak a modern korban sem tűntek el, a 19.-20. században is sok áldozatot követeltek az újabb és újabb rágalmak által előidézett atrocitások és pogromok. A koraújkori Magyarországon 1494-ben Nagyszombatban és 1529-ben Bazinban vádoltak meg hamisan zsidókat, a modern korban pedig a leghírhedtebb eset az 1882-es tiszaeszlári vérvád volt.

A müncheni zsidó közösség történetével kapcsolatos első forrást a 13. század elejéről, 1229-ből ismerjük. A 13. század második felében a közösség zsinagógával, mikvével, temetővel és kórházzal is rendelkezett. 1285-ben a vérváddal kapcsolatos rágalmak akkor kezdtek terjedni, amikor egy koldusasszony azt állította, hogy a zsidók pénzzel rávették, hogy raboljon el egy keresztény gyermeket (Komoróczy 2012. 1. 224), és terjedni kezdett a hamis vád, hogy a gyermeket meggyilkolták. A rágalom hatására a tömeg megtámadta a zsidó közösséget, többeket arra akartak kényszeríteni, hogy térjenek át a kereszténységre. Mindazokat, akik erre nem voltak hajlandóak, meggyilkolták, a zsinagógát pedig, ahol a közösség tagjai védelmet kerestek, felgyújtották. A pogrom során 180 embert gyilkoltak meg; az 1296-os nürnbergi Memorbuch 68 áldozatot név szerint is megemlít. A Rudolf király által elrendelt vizsgálat bebizonyította a vádlottak ártatlanságát, akiket szabadon engedtek, a vádlókat pedig megbüntették. Végül II. (Kevély) Lajos felső-bajor herceg engedélyezte a zsidók visszatérését Münchenbe és a zsinagóga újjáépítését (Deutsch-Salfeld é.n).

Az 1442-es müncheni kiűzetést 1450-ben a teljes bajorországi zsidóság kiűzése követte, és csak a 18. században kaptak letelepedési engedélyt zsidók a városban. A 19. század második felének és a századforduló első éveinek virágzó zsidó életét azonban a nácizmus terjedése majd hatalomra kerülése brutálisan elpusztította. A háború után a túlélők újra szervezték a közösséget, de a város zsinagógája és temetője többször vált antiszemita atrocitások, vandalizmus célpontjává, és az 1972-es müncheni olimpiai játékokon elkövetett terrortámadás újabb súlyos traumát jelentett a város zsidó közösségének. A következő évtizedekben a közösség Németország második legnagyobb zsidó közösségévé vált, amelyben nagy szerepe volt a szovjet zsidók letelepedésének is.

Források, felhasznált irodalom:

•  Komoróczy Géza. 2012. A zsidók története Magyarországon 1-2., Kalligram, Pozsony.
• https://collections.yadvashem.org/en/places/5436616
• https://jewishvirtuallibrary.org/munich
• Gottbeil, Richard; Strack, Hermann L., Jacobs, Joseph, é.n., „Blood Accusazion” szócikk, in: Jewish Encyclopedia. Online hozzáférés: https://www.jewishencyclopedia.com/articles/3408-blood-accusation
• Deutsch, Gothhald; Salfield, Siegmund. é.n., „Munich” szócikk, in: Jewish Encyclopedia
  Online hozzáférés: https://www.jewishencyclopedia.com/articles/11216

Peremiczky Szilvia írása

---