„Vigasztald, vigasztald népemet!” – Mit taníthat nekünk a denevér?
A denevér nem tartozik a zsidó hagyomány kedvelt állatai közé. A Tóra a nem kóser szárnyasok között említi, Mózes harmadik és ötödik könyvében egyaránt. Az ókori ember számára a szárnyak fontosabbak voltak a modern biológiai kategóriáknál, ezért a ma emlősként ismert denevér a madarak között kapott helyet.
Mégis meglepő módon a zsidó hagyomány egyik különleges művében, a Perek Sirában – „A teremtés dalában” – éppen a denevér kapja a vigasztalás üzenetét. A mű szerint minden teremtmény saját dallal dicséri az Örökkévalót, és a denevér ezt mondja:
Náhámu, náhámu ámi” – „Vigasztald, vigasztald népemet! (Ézsaiás 40:1).
Ezek a szavak különösen ismerősek a zsidó hagyományban. Tisá beÁv, a Szentély pusztulásának gyásznapja után hangzanak fel a zsinagógákban, amikor a gyászt fokozatosan felváltja a vigasztalás reménye. De miért éppen a denevér lett ennek az üzenetnek a hordozója?
A válasz talán az állat különleges életmódjában rejlik. A denevér a sötétség teremtménye. Olyan környezetben tájékozódik magabiztosan, ahol más élőlények elveszítik biztos pontjaikat. Az echolokáció segítségével akkor is képes eligazodni, amikor a szem már nem segít.
A zsidó hagyomány gyakran hasonlítja a száműzetést és a bizonytalanság korszakait a sötétséghez. Ilyenkor nehezebb felismerni az isteni gondviselés útjait, és könnyű elveszíteni az irányt. A denevér azonban arra emlékeztet, hogy a sötétség nem feltétlenül a reménytelenség állapota. Meg lehet tanulni benne élni, tájékozódni és előrehaladni.
Van egy másik figyelemre méltó tulajdonsága is. A denevér fejjel lefelé függeszkedik, mintha a világot fordított nézőpontból szemlélné. A történelem során a zsidó közösségek nem egyszer tapasztalták meg azt az érzést, hogy a világ „kifordult önmagából”, amikor a megszokott rend felborult. A denevér képe ilyenkor a kitartás szimbólumává válhat: még akkor is képes kapaszkodni, amikor minden bizonytalanná válik körülötte.
A denevérek ráadásul közösségben élnek. Szorosan egymás mellett húzódnak meg, együtt vészelik át a nehéz időszakokat. Ez a tulajdonság különösen fontos üzenetet hordoz a zsidó hagyomány számára, amely mindig is nagy hangsúlyt fektetett a közösség erejére. A vigasztalás nem pusztán egyéni élmény: gyakran a közösségben, az egymás iránti felelősségvállalásban találjuk meg.
Talán ezért éppen a denevér énekli a vigasztalás dalát a Perek Sirában. Nem azért, mert különösen nemes vagy magasztos teremtmény lenne, hanem mert a sötétségben is megtalálja az utat. A zsidó történelem évszázadai során közösségeink újra és újra hasonló feladattal szembesültek: megőrizni a hitet, az összetartozást és a reményt a legnehezebb időkben is.
A denevér dala ezért ma is aktuális. A vigasztalás nem a sötétség tagadását jelenti, hanem annak felismerését, hogy a sötétség közepette is léteznek olyan eszközök, amelyek segítenek eligazodni. A zsidó hagyomány számára ilyen iránytű a Tóra, a közösség és az a remény, amelyet Ézsaiás szavai immár évezredek óta közvetítenek:
„Vigasztald, vigasztald népemet.”
Zucker-Kertész Lilla
Kapcsolódó cikkek
Mi van, ha magunkon nevetünk? – Réz András az UNSEREINER-ről
28. Zsidó Kulturális Fesztivál: elindult a jegyértékesítés a Dohány utcai zsinagóga programjaira
