Rubin Eszter: Weisz Cili dédanyám zöldséges libamelle

Ő mégis ragaszkodott hozzá, ezért a konyha az ő birodalma lett, attól a naptól fogva, hogy az akkor még kissé szakadozott huzatú, kárpitozásra váró, kedves olvasófotelével, és a könyvekkel zsúfolásig tömött Lingel könyvespolcokkal együtt beköltözött a lánya körúti lakásába.

Így hát Weisz Cili főzött, míg ereje teljében volt, nem túl jól, de soha ki nem adta volna kezéből a fakanalat, amely köré óriási nimbuszt szőtt. Minden rendes jiddise máménak van egy-két specialitása, amiért kötelezően rajong a család, esetünkben dédanyám messze földön híres zöldséges libamelléért. Aztán ott volt a hamis halleves és a rakott tészta. A hosszúmetéltet kifőzte, darált dióval megszórta, lekvárral rétegezte, újabb sor tészta, dió, lekvár, ment a sütőbe. Jó volt második fogásnak a hamis halleves után, amihez libazsíron rengeteg hagymát fonnyasztott,  megszórta pirospaprikával, staubolta liszttel, felöntötte vízzel, kockára vágott krumplit, kockatésztát adott hozzá, tejföllel tálalta.

– Mert a főtt hagymának halíze van! – állította dédanyám.

Amikor Cili beteg lett, rövid ideig Nusi nagyanyám próbálkozott a főzéssel.

Reménykedve kérdezte az anyját, ahogy letette elé az ételt – Ízlik?

– Látod, hogy megeszem – jött a déditől telhető legnagyobb dicséret.

Amikor Cili húga, Böske néni jött vendégségbe a családjával, vaníliás eklert hoztak, meg kávéfánkot a Fischer cukrászdából. Nagyapám kinyitotta a Lingel könyvespolcok melletti asztalt a nagyszobában, Nusi fehér damaszttal terített. Perszaszőnyeg, gyertyát utánzó sárgaréz csillár, és zöldséges libamell, amihez Cili lehúzta a hájat, apróra vágta, bőrével együtt kisütötte a tepertőt. Vékony szeletekre vágta a húst, sózta, borsozta, mindkét oldalát kevés libazsíron pirította, tányérra szedte. Nagy fej apróra vágott vöröshagymát, reszelt sárgarépát, gyökeret párolt, a libamellhez adta, vízzel és vörösborral engedte fel, lassú tűzön puhára főzte. Hagymamintás kék-fehér meisseni porcelánban, zsemlegombóccal tálalta.

Letört már a kék-fehér szószöntő füle, de a hagymamintás, nagy ovális tálakat, dédanyám stafírungjának utolsó ép darabjait még mindig nagy becsben tartom a konyhámban.

Cili ifjú lány korában megmondta, hogy esze ágában sincs Szöllősgyörökön maradni a szatócsboltban, csak Pestre hajlandó férjhez menni. Be lehetett adni az igényt, akkoriban nagyobb volt a választék, még volt sok zsidó. Lengyel Jenőt a sadchen ajánlotta, igaz, alacsonyabb volt Cilinél, de okleveles építész és építési vállalkozó. Ha volt munka, akkor látástól vakulásig, ami építészek esetében szó szerint értendő, dédapám nappal az építkezésen felügyelte a munkát, éjszakánként pedig szokás szerint a rajzasztal fölött görnyedt. Ha nem volt építkezés, Cili eljegyzésre kapott gyémántgyűrűjét betették a zálogházba. Nem valami nagy gyémántról volt szó, pár kicsi kő, virágot formázó fehérarany foglalatban, dédanyám egyetlen gyűrűjén. Szerencsére mindig sikerült kiváltani, hogy később Nusi nagyanyám viselje a Zeneakadémián, ahol a hangversenybérlet soron következő darabját hallgatta, hozzá a levendulakölni elmaradhatatlan   illata, a drapp kosztüm selyemharisnyával, és a csak ilyenkor használatos retikül, benne a  színházi látcső. Anyám vaskazettában tartotta a gyűrűt, míg el nem vitték a betörők. Néhány születési anyakönyvi kivonat volt csak mellette, vittek magukkal még pár bizsu fülbevalót és zöldalma szappant, amit találtak.

Volt idő, amikor mindent megért az árja származás bizonyítása, manapság pont fordítva van. Újra be kellett szereznem  a papírokat, a zsidó névadásunk előtt. Ezt valahogy elmulasztotta a családom, amikor születtem, akkoriban nem volt divat.

Én Perah bat Perl lettem, Virág, dédanyám után. Hanna lányom Mirjamot választotta héber névnek, Mirjam bat Perah. A rabbi áldása, feledhetetlen pillanat volt belépni Sára ősanyánk szövetségébe.

Hanna bat micvá-ján igyekeztem csak kicsit elérzékenyülni, hogy el tudjam mondani az áldást:

Jesziméh Elohim k’Szárá, Rivká, Ráhél v’Léa

Isten tegyen téged olyanná, mint Sára, Rebeka, Ráhel és Lea

---