Unsereiner: Filmek, amelyekről jót lehet beszélgetni Réz Andrással

A Zsidó Kulturális Fesztivál UNSEREINER – magyarul nagyjából: magunkfajta – című háromrészes sorozatában Réz András filmesztéta várja a közönséget a Goldmark-teremben. Három ikonikus film, három különböző történelmi és lelki helyzet: zsidó humor, identitás, túlélés, emlékezet és a történelemmel való szembenézés a mozi nyelvén.

A három egymást követő estén látható filmvetítéseket szellemes bevezetők és beszélgetések kísérik. A párhuzamba állított művek múlt és jelen, emlékezet és történelem, komédia és tragédia között teremtenek kapcsolatot – úgy, ahogyan igazán jó filmekről valóban érdemes beszélgetni.

Első alkalom: 2026. szeptember 1. kedd, 18 óra

Elég hangosan nevetnek-e a zsidók a zsidó vicceken?
MEL BROOKS: PRODUCEREK (1967)

Charlie Chaplin az éppen aktuális világégés kezdetén rendezett egy hangosfilmet. A diktátor (1940) egy képzelt világban játszódó szatíra. Két főszereplője – mindkettőt Chaplin alakítja – egy zsidó borbélyocska és a hozzá megtévesztésig hasonló diktátor, bizonyos Adenoid Hynkel. Kérdés: tudunk-e nevetni rajta a rákövetkező évek történéseinek ismeretében?

Nevetnek-e a zsidók Woody Allen hősén, Zeligen, az „alakváltó” zsidón, aki az 1983-as film egyik jelentében náci tisztként bukkan fel a Führer hódolói között? És mennyire mókás Jojo képzeletbeli barátja, aki nem más, mint maga Adolf Hitler (Jojo nyuszi 2019)? Röhögünk-e a Monty Python rajzolta Hitler karikatúrán?

A film előtt/után beszélgessünk arról, hogy tudásunk, személyes történeteink fényében képesek vagyunk-e arra, hogy derűsen váljunk meg a múlttól. Meg arról, hogy mindig nevetnek-e a zsidók a zsidó vicceken. Vagy úgy gondolják, hogy van olyasmi a történelembe, a valóságban, ami viccnek azért durva lenne.

A filmről: Max Bialystock valaha sikeres Broadway-producer volt, most azonban állandó anyagi gondokkal küzd, és kétségbeesetten keresi a kiutat a csődből. A mentőötlettel félénk, neurotikus könyvelője, Leo Bloom áll elő: mi lenne, ha a lehető legtöbb pénzt gyűjtenék össze egy biztos bukásra ítélt darabra, majd a bemutató csúfos kudarca után egyszerűen eltüntetnék a különbözetet?

A kiválasztott mű a lehető legbotrányosabbnak szánt musical, a Hitler tavasza. Max és Leo mindent megtesznek azért, hogy a produkció megbukjon: alkalmatlan rendezőt szerződtetnek, képtelen szereposztást választanak, és biztosak benne, hogy a közönség felháborodva menekül majd a színházból. A bemutató azonban egészen másképp alakul: a nézők nem megrémülnek, hanem nevetnek – és a darab váratlanul hatalmas siker lesz.

Az idén 100 éve született Mel Brooks első rendezése fergeteges szatíra a show-businessről, a pénzről, a gátlástalan túlélési ösztönről és a humor felszabadító erejéről. A film egyik nagy kérdése ma is eleven: lehet-e nevetni azon, ami történelmi értelemben elviselhetetlen? A Producerekből később világsikerű Broadway-musical is született.

Második alkalom: 2026. szeptember 2. szerda, 18 óra

Hol találjuk a térképen Anatevkát?
NORMAN JEWISON: HEGEDŰS A HÁZTETŐN (1971)

Aki Anatevkát keresi, könnyen megtalálja Sólem Áléchem regényében (Tevje, a tejesember avagy Hegedűs a háztetőn) illetve az ennek alapján készült musicalben, illetve a musical alapján forgatott filmben. Egyébként a 2015 óta létező modern Anatevka megtalálható Ukrajna térképén. Nincs messze Kijevtől. Azért jött létre, hogy menedéket adjon a háború miatt menekülésre kényszerült zsidóknak.

A regényben szereplő Anatevka a 19-20. századi oroszországi pogromokat idézi fel. Ennél azért lényegesen bonyolultabb, ugyanis nem az üldöztetés története, hanem a megmaradásé. Az életről szól és nem a halálról. Mai szemmel nézve sokkal inkább egyfajta identitástörténet. Mi tart meg a világban? Hol az otthonod? Kihez tartozol?

Az amerikai irodalmi, filmes hagyományban meglehetősen erős a zsidó emigráció vonulata, hiszen az Egyesült Államokban, Kanadában élő zsidók jelentős része Kelet-Európából érkezett a 19. század hetvenes éveitől az 1930-as évekig. Nem feltétlenül jószántukból vágtak neki az útnak.

A nagy zsidó kivonulás sok újvilági filmben jelenik meg. Az American Pop az amerikai popkultúra és -zene nagy enciklopédiája, a háttérben azonban egy zsidó família nemzedékei bukkannak fel. Van azért egy újabb értelmezési tartománya is. Ha valaki látta a 2024-es Anora című filmet, tudja, miről van szó. Ha meg nem, majd ezt is jól megbeszéljük.

A filmről: Anatevka kis zsidó falujában az életet a hagyomány tartja egyben. Tevje, a tejesember egyszerre próbál megfelelni Istennek, a közösség elvárásainak, feleségének, Goldénak, és öt lányának, akik sorra olyan döntéseket hoznak, amelyek kimozdítják a családot a megszokott rendből.

A Hegedűs a háztetőn egyszerre nagyívű musical, családtörténet és fájdalmas búcsú egy eltűnő világtól. Dalai – köztük a Tradíció, a Ha én gazdag lennék vagy a Napkelte, napnyugta – ma már önálló életet élnek, de a dallamok mögött ott húzódik a kelet-európai zsidóság sorsa: a hagyomány megtartó ereje, a változás kényszere, az otthon elvesztése és az újrakezdés bizonytalansága.

Norman Jewison ikonikus filmje úgy mesél a zsidó identitásról, hogy közben nagyon is egyetemes történetet mond el: apákról és lányokról, hitről és kompromisszumokról, szerelemről, félelemről és arról a pillanatról, amikor az embernek el kell indulnia – akkor is, ha nem tudja, merre vezet tovább az út.

Harmadik alkalom: 2026. szeptember 3. csütörtök, 18 óra

Melengetett kígyótojások
BOB FOSSE: KABARÉ (1972)

Kérem alássan, nem muszáj minden műben a zsidót keresnünk. Christopher Isherwood regénye (Isten veled, Berlin) és az ennek nyomán készült színpadi musical, majd a film – nem zsidó történetek. (Azért van benne asszimiláns zsidó is.) Csakhogy a németországi zsidók története is kicsit más, mint a lengyel, orosz, ukrán, litván stb. zsidók históriája. Ha valaki járt a berlini Zsidó Múzeumban, ezt könnyebben megérti.

Aki oda betér, alapvetően nem a pusztulás/pusztítás képeivel találkozik. Berlin az egykori zsidó polgárairól, polgártársairól emlékezik. Azokról az emberekről, közösségekről, akik/amelyek a világváros elidegeníthetetlen részét képezték. Egykoron.

A Kabaré a weimari köztársaság hanyatlásának idején játszódik. Ez még nem a vészkorszak, de a mélyben már valami nagyon sötét dolog érlelődik.

Közeli gondolati rokonságban van Ingmar Bergman Kígyótojás (1977) című filmjével és az elnáculás természetét vizsgáló 2008-as német filmmel (A hullám 2008). Hogyan történt, hogyan történhetett meg? Minden érintett kultúra valamilyen formában felteszi ezt a kérdést. Próbáljuk meg mi is.

A filmről: Berlin, 1931. A Kit-Kat Klub fülledt, csillogó világában esténként zene, tánc, flört és irónia tölti meg a színpadot. A klub ünnepelt előadója Sally Bowles, az amerikai énekesnő, aki mindenáron karriert akar, miközben körülötte egyre nyugtalanítóbbá válik a város levegője.

A lokálban még szól a zene, a közönség nevet, a konferanszié groteszk mosollyal vezeti az előadást, odakint azonban már erősödik a barnaingesek jelenléte. A magánéleti kapcsolatok, szerelmek és barátságok mögött lassan kirajzolódik egy társadalom, amely nem veszi elég komolyan a veszélyt – vagy már nem akarja észrevenni.

Bob Fosse legendás filmje egyszerre zenés látomás, szerelmi történet és dermesztő politikai parabola. A Kabaré éppen attól felejthetetlen, hogy a szórakoztatás felszíne alatt végig ott lüktet a fenyegetés: miközben a színpadon mindenki énekel és táncol, a történelem már belépett az ajtón.

A vetítéseket megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik