Egy magyar zsidó család menekülése a Rózsadombról 1956-ban

Laci, ahogy a családban hívták, szeretett élni. Kíváncsi volt, vállalkozó kedvű, és a saját történeteit is öniróniával mesélte. Amikor gyerekei arra biztatták, írja le az emlékeit, örömmel fogadta az újabb alkalmat, hogy magáról beszélhet. A bevezetőben bevallotta, az írással az ő érdeklődésüket és a saját hiúságát egyaránt szeretné kielégíteni.

Volt miről mesélnie. Édesapja, Salusinszky Imre Az Est szerkesztője, később az Est-lapok főszerkesztője volt. A család a magyar sajtó és irodalom világában élt,

barátaik közé tartozott Molnár Ferenc is.

Laci azonban vegyészmérnöknek készült. Berlinben kezdett tanulni, majd a nácik hatalomra jutása után hazatért, és a budapesti Műegyetemen folytatta tanulmányait. Már egyetemistaként vállalkozott. Első textilfestő üzeme néhány hónap alatt csődbe ment, de ez nem tántorította el. Később olajok újrafeldolgozásával és kenőolaj-behozatallal foglalkozott. Az államosítás után műszaki vezető lett, majd saját kérésére kutatóintézetbe került. Osztályvezetőből igazgatóhelyettessé lépett elő a kőolaj- és petrolkémiai kutatás területén.

A rendszer ostobaságait nehezen viselte, de igyekezett szórakozni rajtuk.

Amikor az intézetet munkaversenyre szólították fel, egy kollégájával elhatározta, hogy rálicitálnak a követelésekre. Válaszlevelükben közölték, hogy a kitűzött célokat már teljesítették, sőt saját Paznovszkij-mozgalmukat is szívesen a többi intézet rendelkezésére bocsátják. Ilyen mozgalom természetesen nem létezett. Összehívtak hát egy röpgyűlést, ahol néhány beavatott méltatta az eredményeit. Senki sem merte megkérdezni, miről van szó. A mozgalom működni kezdett, feljegyzések készültek róla, a munkaversenyben pedig végül másodikak lettek. Laci később megjegyezte,

akkor még nem olvasta Orwell 1984-ét, de ösztönösen rátalált a megfelelő módszerre.

1956 őszén már a család jövőjéről kellett döntenie. Megbecsült állása, biztos megélhetése és szépen berendezett, tehermentes háza volt a rózsadombi Vérhalom téren. Mégis úgy érezte, eljött az indulás ideje.

Délután egy órakor zárták be a ház ajtaját. Feleségével, Szalkay Líviával, akit a családban Lilynek hívtak, és három gyermekükkel, Julival, Katival és a másfél éves Imivel indultak útnak. Búcsúzni unokatestvére, Salusinszky István és felesége, Irén érkezett. A családi emlékek szerint István és Irén egy magyar nemzeti trikolórt feszített az autó motorháztetejére. Azt remélték, hogy a zászló jelzi majd, a család a forradalommal érez együtt, és nem nézik őket a hatalom embereinek.

A két lány a Fiat csomagoknak fenntartott helyén ült, két kis perzsaszőnyegen. Laci vezetett, Lily az ölében tartotta Imit. Pelenkát, némi kakaót és kávét vittek magukkal. Másnak alig maradt hely. A terv egyelőre annyi volt, hogy a határ közelében megvárják, hogyan alakulnak az események. Ha az orosz csapatok távoznak, hazatérnek. Ha maradnak, megpróbálnak átjutni Ausztriába.

Budapest szélén fegyveresek állították meg őket. Azt akarták tudni, nem tartozik-e Laci a politikai rendőrséghez. Éppen az ilyen helyzetek miatt volt jelentősége a motorháztetőre feszített trikolórnak. Továbbengedték a családot, de Győrig még többször ellenőrizték őket. Sötétedéskor egy szállodában kerestek szobát. Másnap reggel Laci kinézett az ablakon.

Egy orosz tank állt az épület előtt.

Úgy ítélte meg, hogy maradni veszélyesebb lehet, mint továbbindulni. A biztonság kedvéért azért kifizetett még egy napot a szállodában. Lily magasra tartotta a kisbabát, miközben a tankokat kerülgetve kihajtottak Győrből. Az országúton azonban egy újabb tank zárta el az útjukat. A katonák nem fogadták el a személyazonossági igazolványukat, vissza kellett fordulniuk.

A szállodában Laci figyelmét nem kerülte el a vendégek reakciója. Úgy látta, többen kifejezetten örülnek, hogy nekik sem sikerült. Két nappal később hirdetmények jelentek meg a városban. Az orosz katonai parancsnokságon utazási engedélyt lehetett kérni. Lily ragaszkodott hozzá, hogy mind az öten együtt menjenek. Egy magas rangú tiszt fogadta őket. Laci azt mondta, Budapesten kibombázták a családot, és a gyerekeket az anyósánál szeretnék elhelyezni. Emlékiratában ehhez hozzáfűzte, hogy az állítás ötven százalékban igaz volt, az anyósa ugyanis akkoriban Párizsban lakott.

A tiszt írni kezdte az engedélyt, majd megnézte a térképen a megjelölt úti célt. A település az osztrák határ közelében feküdt.

„Talán meg akarnak szökni?”

Laci nem titkolta, mennyire megijedt. Lily azonban felugrott. „Hogy mer ilyesmit akár csak feltételezni is? A férjem ismert kutató, kitűnő állása van. Miért akarnánk megszökni?” A tiszt letette a tollát, és kiment. Öt percig várakoztak. Laci attól félt, hogy ő még talán képes lenne tagadni a szándékukat, de a gyerekekből könnyen kiszednék az igazságot. A tiszt végül visszatért, leült, és folytatta az engedély kitöltését. Laci azt mondta, még tizenegy nap szabadsága van, utána visszamegy dolgozni. A tiszt közölte, hogy ezt ellenőrizni fogja.

„Néha még ma is azt álmodom, hogy ott áll Győr főutcájának sarkán, és még mindig engem vár.”

Az engedély ezúttal átsegítette őket az ellenőrzéseken. A határhoz közeledve azonban még mindig nem tudták, hol próbálkozzanak az átkeléssel.

Egy faluban Laci megállt, felnyitotta a motorháztetőt, mintha meghibásodott volna az autó, majd vizet kért az első háznál. Amíg a gazda a kútnál húzta a vizet, megkérdezte tőle, át lehet-e jutni valahol Ausztriába. A férfi azonnal segíteni akart. Mire visszaértek az autóhoz, már többen várták őket. Többen indultak a Fiat előtt, hogy mutassák az utat. Letértek az országútról, majd a földút is elfogyott. A mezőn haladtak tovább, amikor az első kerekek az egykori szögesdrótakadály helyén húzódó árokba csúsztak. A család ki akart szállni, de a segítők azt mondták, maradjanak a kocsiban. Laci három férfival együtt átemelte az autót az árkon. Odébb egy facsemetékkel beültetett területhez értek. Segítőik félrehajlították a vékony fákat, hogy a kis Fiat elférjen közöttük. Néhány méterrel később megálltak. Ausztriában voltak. Kezet fogtak. Ekkor szólalt meg egyik segítőjük.

„Azért tettem, mert az SS tagja voltam.”

Nem tudjuk, sejtette-e, hogy egy zsidó családnak segített. Laci és Lily túlélték a vészkorszakot. Most egy olyan emberrel fogtak kezet, aki saját elmondása szerint az SS tagja volt. A visszaemlékezés nem magyarázza meg, mit értett a mondatán. Laci nem időzött hosszan a magyarázatnál. Arról írt, hogy meghatódott. Érezte, hogy életének egy jelentős szakasza lezárult. Előbb azonban még ki kellett jutniuk a sötétedő mezőről. Gyalog indult utat keresni, amíg Lily és a gyerekek az autóban vártak. Végül elérték az országutat, majd Bécsújhelyet, ahol hitelbe kaptak vacsorát és szállást.

A szállodából felhívhatta Londonban élő testvérét, aki a megmenekülésük hírére megjegyezte, éppen ideje volt. Laci ezt sem hagyta szó nélkül az emlékiratában. Kibicnek semmi sem drága. Bécsben ismerősök segítették őket.

Imi annyi csokoládét kapott az osztrákoktól, hogy az apja szerint akár boltot is nyithattak volna belőle.

Ausztráliát már korábban kiválasztotta. Egyik testvére ott élt, de a döntésnek más magyarázatát is adta. A lehető legmesszebbre akart kerülni az oroszoktól. Az Antarktiszt viszont túl hidegnek találta. November végén Frankfurtból indultak tovább, magyar menekülteket szállító repülőgéppel. December elején érkeztek Ausztráliába.

Laci néhány héttel az érkezésük után már az altonai olajfinomítóban dolgozott. Később főmérnök lett, majd a vállalat központjába került. Tanácsadóként és a felsőoktatásban is folytatta munkáját. Újabb kutatások és újabb tervek foglalkoztatták.

Évtizedekkel később Kati kérte meg, hogy írja le a történeteit, hogy továbbadhassa őket a gyermekeinek. Imi felajánlotta, hogy kiadásra szerkeszti az emlékeket. Nekik mesélte el, hogyan jutottak át azon a résen, amelynek megnyílásában egykor a budapesti kávéházban reménykedett. A határátlépés utáni pillanatot egyetlen mondatban foglalta össze: „Így indultam el a mezőkön át egy új élet felé.”

(Az írás Salusinszky László angol nyelvű emlékiratai alapján készült, családi emlékekkel és az ausztrál sajtóban megjelent beszámolókkal kiegészítve. Az idézetek magyar fordításban szerepelnek.)

Salusinszky András

---