A szabadság elsősorban remény: a történet íve

A Talmud, amikor a széder este vezetőjének a feladatáról beszél, jelzi, hogy a történet, amelyet el kell mondania, a megaláztatástól a dicsőségig ível. Ezt üzeni az ünnep: hogy végül, bármennyire nehéz is most, a történet íve a felszabadulás felé vezet. Hogy van remény, és ennek a reménynek a megőrzése a szabadság ígérete. Hogy remény nélkül nincs szabadság.

Az idei pészach főbb dátumai a polgári időszámítás szerint

A dalnak, amelyet mindenki ismer, a széder este bevezető énekének, hogy „miben különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakától”, ott van a szövege, szinte teljes egészében, a Misna Peszáhim traktátusában. Ezekre a kérdésekre, a kisgyerekek kérdéseire kell felelnie a családfőnek úgy, hogy elejétől végéig, a rabszolgaságtól a szabadságig, a szégyentől a magasztalásig érjen az elbeszélés íve. A szabadság munka, ennek az útnak a bejárása. A szabadság tapasztalat, amely tovább kell adni nemzedékről nemzedékre, tehát a szabadság: közösségi emlékezet. Vagyis: összetartozás. Izrael népe a szabadság szülötte.

A tapasztalat továbbadásának módja pedig az elbeszélés. A szabadság tehát, ha fennmarad, akkor történet. Egyedül az elbeszélés őrzi meg és teszi átélhetővé a szolgaság tapasztalatát a szolgaság újbóli átélése nélkül. A széder este célja éppen ez: a történet, a Hágádá segítségével átélni, megtapasztalni a felszabadulást. A szabadság semmit sem jelent, ha nem ismerjük a történetét, vagyis azt, hogy „A Fáraó rabszolgái voltunk Egyiptomban”. A történetnek a nyomorúsággal kell kezdődnie.

Szántó T. Gábor szép verse, A szabadulás íze éppen erről szól nekünk: a szöveg szerint az édesapa azt a csokoládét keresi, amelyet a felszabaduláskor az amerikai katonáktól kapott, de hiába járja meg fia többször is Amerikát, sosem találja meg azt a csokit. Mert a szabadság íze sohasem olyan, mint a szabadulásé. A széder este a szabadulás ízét idézi fel minden évben újra.

Az idei évben nem lesz szükség erre a memóriagyakorlatra. Nem vagyunk szabadok. Nem vagyunk szabadok már az előző év purim ünnepe óta. Nem vagyunk szabadok, és kezdjük elfelejteni a reményt, ahogy a zsidók is szolgaságuk évei alatt a Teremtőt, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét. Minket most nem a történet elejére, a kilátástalanságra kell emlékeztetni, hanem a végére: a felszabadulásra, a magasztalásra, a vigaszra. Mert a szabadság eléréséhez nélkülözhetetlen a szabadság perspektívája. Hogy el tudjuk gondolni, képzelni, tudjunk reménykedni benne. Hogy ne veszítsük el ezt a perspektívát, amikor meghalljuk, hogy újra csak még két, három hetet kell kibírni addig, amíg kibírhatjuk a következőt is, és közben telik az élet. Sokszor olvassuk el a talmudi mondatot. A történetet elejétől a végéig, a nyomorúságtól a magasztalásig, a szolgaságtól a szabadságig végig kell mondani. Meglátni és többé soha nem téveszteni szem elől a zsidó történetmondás végső szervezőelvét, a reményt, amely a szabadságot célzó erőfeszítés fűtőanyaga. A széder esték azért olyan hosszúak, hogy mind elérjünk, bármilyen távolinak is tűnjön eleinte, a megígért szabadsághoz.

A záró énekek között szerepel egy láncmese az ártatlan kis gödölyéről, akit megeszik a macska, akit a kutya – és így tovább, egészen addig, amíg a történet utolsó szereplőjét a metafizikai tápláléklánc tetején el nem viszi a halál. És azután jön az Örökkévaló, aki legyőzi a halált. Így lesz most is.

A széder este szabadulásunk kezdete, mert a szabadság belső hangoltság legkivált, vagyis remény.