„…még eb sem feni nyelvét, emberre sem, állatra sem..."

– Játsszunk el a gondolattal: az „eb sem feni nyelvét” nem arra hívja-e fel a figyelmet, hogy a kutyák nem tudnak beszélni? – teszi fel a kérdést a BÓ hetiszkasz Szerdócz Ervin rabbi. 

Rabbi Simon Chájim Nachmani (Itália, 1707-1779) szerint a kutyák már a zsidók Egyiptomból történő kivonulása előtt hallgattak, miután Mózes „megrendült és szólott: Bizonyosan ismertté lett már a dolog! ”(II.M.2/14) Elvonatkoztatva a kérdés szentírási értelmezésétől, játsszunk el a gondolattal: netalán nem az tudódott ki, hogy a kutyák nem  tudnak beszélni?

Ahmad al-Mutamidot 870-ben megörökölte apjától a kalifa címet. Al-Mureib –  „félelmetes” – névvel illették, mert szeszélyes, bizalmatlan, ellentmondást nem tűrő természete volt. Később zárkózott lett és semmiben sem telt öröme. 

Egyszer Szamariából egy kiskutyát hoztak neki ajándékba. A kutya nyakában aranylemez lógott, rajta a nevével: Kalba-mureib (félelmetes kutya). A kis teremtmény az uralkodóhoz szaladt, lábához dörgölődzött. A kalifa az arcához emelte, erre az eb nyalogatni kezdte. „Szerelem” volt első látásra. Az uralkodó fejében meg sem fordult, hogy a „félelmetes kutya” névvel rá céloztak. 

A kiskutya az évek múlásával egyre okosabb lett. A kalifa minden szavát értette, kívánságát teljesítette. Valaki megjegyezte: Kalba-mureib, a kalifa kutyája még beszélni is fog. Ez annyira megragadta Ahmad kalifa figyelmét, hogy hívatta Bagdad bölcseit és parancsba adta: tanítsák meg kutyáját beszélni. A bölcsek elhárították a parancsot:
– Fenséges Kalifa! Kutyát beszédre tanítani csak a szúrai Háj ben Nahson képes, akit „nagy tudásúnak” neveznek. 

A kalifa a rabbit maga elé rendelte:
– Háj rabbi! Tanácsadóim szerint hozzáférésed van rejtett tudományok kulcsához. Tanítsd meg kutyámat arabul beszélni! Életeddel játszol, ha megtagadod parancsom. ű

A rabbi mentegetőzött:
– Tán Fényességed nem tudja? „Izrael fiaira kutya sem ölti nyelvét.” (II.M.11/7) Ez arra utal, hogy még a legbölcsebb rabbi sem tudná kutyádat beszédre bírni. 

Az uralkodó nem engedett, mire a rabbi beleegyezett a dologba, de azt mondta, hogy időre van szüksége.
– Mennyi idő kell? – kérdezte a kalifa.
– Napi két óra, öt kerek esztendő – volt a válasz, mire a kalifa bólintott és ezzel elfogadta a feltételt.

Háj rabbi visszatért Szúrába, közölte háza népével és tanháza tagjaival a képtelen felkérést, s bejelentette, hogy mennek Bagdadba kutyát beszélni tanítani. Azok gyanakvóan csóválták fejüket:
– Mondd! Képes leszel a kutyát megtanítani beszélni?
– Természetesen nem – válaszolta a rabbi. – „Ami görbe, nem bír egyenessé válni, a lehetetlent nem lehet szamon tartani!” (Préd.1/ 15) Hogyan tudtam volna meggyőzni? „Mindennek megvan a kora és ideje van minden dolognak az ég alatt!” (u.o. 3/1) A kalifa, amint én is, benne vagyunk a korban, a kutya se lesz fiatalabb.

A kutyát egy szolga minden nap két órára bevitte a tanházba. Egy nap a szolga magában jött és közölte, hogy éjjel Kalba-murieb, a fenséges kalifa kutyája némán kilehelte lelkét. A rabbi felemelte tekintetét az előtte álló könyvből és idézte:
– „Ideje van a sírásnak és ideje van a nevetésnek; ideje van a gyászolásnak és ideje a táncolásnak.” (u.o.3/4) Nosza, barátaim, a hír hallatára nem kell ugyan táncra perdülnünk, de ajánlom, álljunk fel és táncos mozdulatokkal mozgassuk meg elgémberedett végtagjainkat.

Majd hirtelen figyelmeztette magát: „Őrizd nyelved a rossztól, ajkaidat a csalfa beszédtől.” (34.Zsolt/14)