Schöner Alfréd: 50 évvel ezelőtt jegyeztem le e sorokat…

Én is emlékezem. Emlékezem e sorokkal, melyeket Ötven évvel ezelőtt írtam le. Akkor álltam fel a sívából, pár nappal korábban elhunyt az Édesanyám. Néhány nappal később avattak rabbivá… Gyászszakáll borította az arcomat…

- Édesanyám emlékére, a sivá után -

Vannak események, melyek beleivódnak az emlékezetbe, melyet állandó izzásban tart a gondolat.
A háború után születtem.
Nem láttam a gettó eredeti deszkapalánkját, összezsúfolt embereket, félelmet kifejező arcot, remegő tekintetet.
Nem érezhettem a deportálás okozta kiszolgáltatottságot, a kimerültséget a kilométerek százai miatt, a hátizsák szíjának hasítását a vállon, a jajszót követő gúnykacajt, az esetenkénti részvétet.
Nem éltem át koncentrációs táborok poklát, nem sínylődtem csontvázzá fagyott emberekkel.
Az erőszak tobzódását csak könyvek mesélték s fényképek tanúskodtak a villamos árammal átitatott drótkerítésekről.
Filmek utánozták a hangulatot, a gyilkos légkört, mely harminc évvel ezelőtt sötétségbe burkolta a civilizációt és a civilizált világot.
Békében születtem, békében élek.
S mégis…
Idegrendszerem viseli szüleim megpróbáltatásait, nagyszüleim, testvéreim erőszakos halálát.
Megfigyelőkészséget az át nem élt, de átérzett élmény is formálja.
A minap különös esemény szemtanúja voltam.
Szemben magaslik Közép-Európa egyik legnagyobb, egyik legszebb temploma: a Dohány zsinagóga.
Látványosság, melyre fel kell figyelni, ódon falaira, kupoláira, varázsára, monumentális jellegére, árkádjaira, sírkertjére.
Árkádsor a Wesselényi utcában.
Egyikén márványtábla, mely emléket állít az üldözötteknek s a hősöknek, akik életüket áldozták mások szabadságáért.
Emberek haladnak előtte.
Öregek, fiatalok, gyerekek, nők, férfiak.
Van, aki megáll előtte s elolvassa.
Szeme siklik az arany betűk felett.
Másik ismerős pillantást szór rá.
A harmadik nem is veszi észre.
Különös alkat – hatvan év körüli asszony – állt az újonnan koszorúzott tábla előtt.
Középmagas, bizonytalanul járó asszony, egyszerű ruhában, melyet tisztaság aranyozott.
Őszbevegyülő barna haját összezavarta a naiv szél.
A naiv szél, mely nem láthatta, mit érez az asszony.
Különben nem zavarta volna áhítatában, mikor a koszorú szalagját enyhe cirógatással, simogatással szeme elé emelte, majd csókot lehelt rá.
Mily kifejező lehet egy kézmozdulat, ahogy lassan, de méltóságteljesen emelkedik a magasba, kifejezve megtörtséget, egykoron átélt szenvedéseket, megalázottságot, belenyugvást.
Szalag az emlékezés koszorúján.
Egyszerű anyag, három színnel átszőve, melyet megnemesített, s nekem szentté avatott egy fáradt kézmozdulat.

1974. január 18.

Megjelent az Irgalom kapuja című kötetemben