Egy eltűnt stetl hangja – Újjászületett az első lengyel jiddis hangosfilm

Megrendítő és ünnepélyes élményben lehet része annak, aki megtekintheti az első lengyelországi jiddis hangosfilm, az Al Khet („Vétkeztem”) című alkotást, amelynek restaurált változata kilencven évvel az eredeti bemutató után került ismét közönség elé, New Yorkban.

Amikor a filmet 1936-ban először mutatták be Lengyelországban, a hangosfilm még újdonságnak számított. Különleges alkalom volt, hiszen a közönség addig még sosem láthatott nagyvásznon olyan szereplőket, akik hozzájuk hasonlóan beszéltek, éltek, imádkoztak. A mostani amerikai premierre a 35. New York-i Zsidó Filmfesztiválon került sor, s az esemény méltó tisztelgés volt a jiddis filmművészet egyik kiemelkedő darabja előtt.

Fotó: Hey Alma | A Nemzeti Zsidó Filmközpont jóvoltából.

Az alkotást Aleksander Marten rendezte, címét pedig a jom kipuri bűnvalló imából kölcsönözte. Az „Al Khet” („Vétkeztünk”) az engesztelés napján többször is elhangzó közösségi bűnvallás szövege. A történet 1916-ban, az első világháború idején kezdődik, egy Varsó környéki stetlben. A rabbi lánya, Eszter, viszonyba bonyolódik egy német zsidó tiszttel, aki hamarosan elesik a fronton. A lány teherbe esik, majd amikor az orosz hadsereg bevonul, kénytelen hátrahagyni gyermekét és menekülni. A film húsz évvel később folytatódik, amikor Eszter a múlt árnyaival és a megbékélés lehetőségével szembesül.

A restaurálás hosszú évtizedeken át zajlott. A munkát a bostoni székhelyű National Center for Jewish Film végezte, amely a világ legnagyobb jiddis nyelvű és zsidó témájú filmgyűjteményével rendelkezik. A központ társigazgatója, Lisa Rivo elmondta: a film helyreállítása gyakorlatilag az intézmény 1976-os alapítása óta napirenden volt. A celluloid sérülékeny, az idő pedig könyörtelen – az eredeti kópia megszerzéséhez még Lengyelországba is el kellett utazniuk. A digitális restaurálás új angol felirattal készült el, s valódi mérföldkőnek számít.

Fotó: HeyAlma | A Nemzeti Zsidó Filmközpont jóvoltából

Az Al Khet különleges értéke, hogy jelentős részben helyszínen forgatták, így nemcsak játékfilm, hanem kordokumentum is. A kamera megörökíti a hétköznapi zsidó élet apró gesztusait: ahogy valaki belépéskor megérinti a mezuzát, majd ujját ajkához emeli; vagy ahogy jom kipurkor a közösség együtt mondja az Ásámnu imát, ököllel mellkasát ütögetve. Ezek a jelenetek ma már egy letűnt világ tanúbizonyságai.

A film érzelmi hitelessége különösen megrendítő. A főszerepet alakító Rachel Holzer Esztere nem pusztán melodramatikus hősnő: alakításában a bűntudat, az önvád és az elszántság egyszerre van jelen. Egy jelenetben, amikor apja haragjában összetöri a tükröt, Eszter a szilánkokban látja viszont saját megtört arcát – a kép szinte baljós előképe a későbbi Kristályéjszakának.

Fotó: A Nemzeti Zsidó Filmközpont jóvoltából.

A tragédia és a humor sajátos egyensúlyát a lengyel komikuspáros, Shimon Dzigan és Israel Schumacher biztosítja. Játékukban felfedezhető a vaudeville és a némafilmes hagyomány minden árnyalata. Nem csupán komikus mellékszereplők: alakításuk a történet kibontakozásában is kulcsszerepet játszik.

A film végkifejlete keserédes. Egy vallomás során Eszter kimondja: legnagyobb bűnének azt tartja, hogy elhagyta gyermekét. A válasz azonban nem ítélkező: nem ő vétkezett, hanem a körülmények voltak kegyetlenek. A feloldozás így nem külső kegyelemből, hanem az önmegbocsátásból fakad.

Fotó: HeyAlma | A Nemzeti Zsidó Filmközpont jóvoltából

A zárójelenetben felcsendül a „Yiddish Tango” – „Spil ze mir a lidele in jiddis” –, amely az emigrációról, száműzetésről és kitartásról énekel. A dal a második világháború idején új szöveget kapott, amely már név szerint említi Hitlert és a nácikat. A film öröme így elválaszthatatlan a történelmi tudattól: a néző ma már tudja, mi következett Lengyelországban, Kelet-Európában és az egész világon.

A restaurált változat bemutatójára a New York-i New York Jewish Film Festival keretében, a Lincoln Center Walter Reade Színházában került sor. A terem zsúfolásig megtelt, a biztonsági intézkedések pedig – csakúgy, mint 1936-ban – a kor antiszemitizmusára emlékeztettek. Mégis: a közönség együtt ünnepelt.

Ahogy egyre kevesebben vannak közöttünk a túlélők, úgy válik egyre fontosabbá az ilyen filmek megőrzése és bemutatása. Az olyan intézmények, mint a National Center for Jewish Film vagy a New York Jewish Film Festival, valódi micvát teljesítenek: ugyanis az archiválás mellett lehetővé teszik, hogy tanúi legyünk egy világnak, amelyet a történelem elsodort – de amely a vásznon, kilencven év távlatából is él és megszólít.

Forrás: Hey Alma

Zucker-Kertész Lilla