Közel-Kelet: Összeomlóban a Nyugat status quo-stratégiája

2024. Október 08. / 11:41


Közel-Kelet: Összeomlóban a Nyugat status quo-stratégiája

Alig tizenhat nap alatt – ami az iráni rakétatámadással ért véget október 1-jén – megindult a Nyugat status quo-stratégiájának összeomlása, és ha a nyugati világ vezetői továbbra is az eddigiek szerint  kezelik a közel-keleti helyzetet, akkor a katasztrófa biztosra vehető. Ez Dan Zamansky brit-izraeli történész véleménye, amelyet a Ynet közölt. 

A katonai események gyorsuló ütemű előrehaladtával a szeptember 16-i dátum mára a távoli múltba szorult, noha alig két hét telt el. Mégis ez a nap továbbra is létfontosságú a jelenkori nyugati stratégia természetének megértéséhez, és az összeomlás kezdetét jelzi.

A semmittevés stratégiája

Szeptember közepén a Biden-kormányzat megbízottja, Amos Hochstein Izraelbe látogatott, hogy megismételjen néhány egyszerű és meglehetősen fásult gondolatot: a Hezbollah-ra mért keményebb csapás nem segítene Izraelnek, és növelné egy kiterjedt háború veszélyét, ezért a kormányzat diplomáciai megoldást keres. Mindezt akkor jelentette ki, amikor a Hezbollah már 345 napja lőtte Izraelt.

Hochstein szavai mindent elmondanak arról, hogy 2024 őszén mi a Nyugat stratégiája. Az a stratégia, hogy ne súlyosbítsuk tovább a helyzetet, a cél a status quo, vagyis annak még mindig meglehetősen kényelmes és biztonságos jelennek a megőrzése, amit a Nyugat élvez, ellentétben Izraellel, Ukrajnával és más országokkal.

Az ezzel együtt járó, elkerülhetetlen rögeszme a diplomácia. Ha a feladat az, hogy a biztonságot a közeljövőben szinte minden kockázat kiküszöbölésével fenntartsuk, akkor elkerülhetetlenül durván helytelenné válik a háború mérlegelése. Végül is még egy bolond is tudja, hogy a háborúk nem kockázatmentesek. Ezért a bolond ahhoz a bizonyos varázspálcához, a diplomáciához nyúl.

A diplomácia, mint téveszme

Amit a bolond, hiszen bolond, nem tud: a nyugati diplomácia elmúlt évtizedekben elért eredményei a nullával egyenlőek. Lásd a koreai példát: az amerikai diplomácia odavezetett, hogy a sztálinista Kim-rezsim még hatalmon van, interkontinentális rakétákkal és nukleáris fegyverekkel felszerelve, és nem áll semmilyen hatékony kényszer alatt.

A diplomácia a világon mindenhol hasonlóan távol áll a győzelemtől. Vegyük Irán esetét. Több mint 22 évvel ezelőtt, 2002. augusztus 14-én az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa (NCRI), egy ellenzéki csoport azzal vádolta Iránt, hogy titokban nukleáris fegyvereket fejleszt, többek között a natanzi urándúsító üzem építésével. Később felmerült, hogy az amerikai hírszerzés ezt már hónapokkal korábban felfedezte, de mindkét esetben újabb 16 hónapba telt, mire az Iránnal kötött számos sikertelen diplomáciai megállapodás közül az elsőt sikerült elérni.

A Nyugat diplomáciája lényegében csak időt és nyugalmat ad ellenségeinek ahhoz, hogy még veszélyesebbé váljanak. Így történt ez Iránnal is. 

Miután újabb nyolc évet vesztegettek el, a Nyugatot a teljesen felelőtlen Obama-kormányzat gyalázatos nukleáris megállapodásra vezette Iránnal. Ez volt a 2013. november 24-i közös cselekvési terv, ami lehetővé tette Irán számára, hogy folytassa az urándúsítást.

Obama elnök és külügyminisztere, John Kerry az erkölcstelenség és az ostobaság szükséges kombinációjával kitartott mindaddig, amíg 2015. július 20-án a 2013-as szörnyű megállapodást katasztrofális közös átfogó cselekvési tervvé (JCPOA) nem változtatták. Ez hivatalosan engedélyezte Iránnak, hogy 5060 dúsító centrifugát működtessen, és fejlettebb centrifugákon végezzen kutatásokat uránnal. Az alku aláírásának napján az akkori védelmi miniszter, Ash Carter szégyentelenül megígérte Izraelnek, hogy „nagyon szorosan figyelni fogjuk Iránt”.

2018 áprilisában bebizonyosodott, hogy a végtelen hosszú évekig tartó diplomácia, a hosszú ígérgetés semmit sem ér. Akkor Izrael - és nem az Egyesült Államok vagy a visszataszító iráni megállapodás bármely más aláírója - hozta nyilvánosságra, hogy hírszerző szolgálata egy teheráni titkos archívumból megszerezte az iráni atomfegyverprogram, az Amad Projekt terveit. Trump elnök kormánya kifejezetten arra hivatkozott, hogy e tervek Irán általi elrejtése bizonyítja, hogy Irán rosszhiszeműen írta alá az alkut, és nem tartja be annak feltételeit, ezért az Egyesült Államok 2018. május 8-án kilépett az alkuból.

Sem Trump, sem utódja, Biden elnök, sem a katasztrofális 2015-ös megállapodás bármely más nyugati aláírójának vezetője nem találta meg az erőt ahhoz, hogy levonja a következtetést, amit le kell vonni. 

A diplomácia ellenséges államokkal szemben – Iránnal különösen – a katasztrófához vezet.

Ha Irán nukleáris programját le akarják szerelni, a háború az egyetlen út. Mivel azonban a nyugati stratégia célja éppen a status quo megőrzése és a háború elkerülése, a mai napig folytatódnak az Iránnal való diplomáciai tárgyalások hiábavaló és visszataszító kísérletei. Miközben folytatják, Donald Trump nonszensz módon „két, az iskolaudvaron verekedő gyerekhez” hasonlítja Irán Izrael elleni támadását, míg választási ellenfele, Kamala Harris arról beszél, hogy folytatni kell „a szövetségeseinkkel való együttműködést ... Irán agresszív viselkedésének megfékezése érdekében”. Egyikük sem érti, hogy beszédük mennyire irrelevánssá vált.

A Nyugat elvesztette az események feletti kontrollt

A nyugati retorika 2022 februárjában vált következetlenné, amikor Oroszország, az Iránnal kötött megállapodás két nem nyugati aláírójának egyike (a másik Kína), megtámadta Ukrajnát. Oroszország azóta nyíltan nukleáris zsarolásba kezdett a Nyugattal szemben. Kína és Oroszország már az év júniusában közösen ellenezte a Nyugat amúgy erőtlen kritikáját Iránnak a nukleáris ellenőrökkel való elégtelen együttműködéséről. Közel 20 évvel az iráni atomprogram körüli diplomáciai folyamat kezdete után az nyilvánosan összeomlott. Ez alatt a két évtized alatt a Nyugat teljesen elvesztette az események ellenőrzését, miközben Irán nukleáris robbanófejek birtoklásának a közelébe került.

Eközben a katasztrofális 2015-ös megállapodás továbbra is mérgezi a folyamatokat. 2023. október 18-án, tizenegy nappal azután, hogy a Hamász izraeli civileket mészárolt le, lejártak az Irán rakéta- és drónprogramjára vonatkozó ENSZ-korlátozások. Irán, amely a korlátozásokat megszegve már korábban is szállított drónokat Oroszországnak, most már abban a tudatban teheti ezt, hogy akcióit alig vagy egyáltalán nem korlátozzák, és hogy az Oroszországnak történő eladásokból származó bevételeket szabadon felhasználhatja saját arzenáljának továbbfejlesztésére.

A 2015-ös megállapodás egyetlen erénye, hogy a Nyugat „visszavonja” az Iránnal szemben korábban bevezetett szankciókat, természetesen üresnek bizonyult. A nyugat-európai államok, amelyek szorgalmasan próbálják „de-eszkalálni a feszültséget”, ami egy szánalmas eufemizmus arra, hogy úgy tegyenek, mintha az összeomló status quo továbbra is fenntartható lenne, továbbra is részesei maradnak az egyezségnek, és nem hajlandók fontolóra venni a szankciókkal „visszavágni”. A nyugati diplomáciából nem maradt más, mint a kétségbeesés.

Tizenhat nap kétségbeesés

A kétségbeesés és a teljes erkölcsi csőd volt a vezércsillaga annak, ami a nyugati diplomáciát jellemezte Hochstein szeptember 16-i látogatása és Irán október 1-jei, Izrael elleni rakétatámadása között.

Hochstein kiszámíthatóan értelmetlen izraeli látogatását gyorsan követték a Hezbollah elleni különböző sikeres izraeli offenzív akciók, egészen a rakétaágazat parancsnokának, Ibrahim Qubaisinak szeptember 24-én délutáni megöléséig. Ahelyett, hogy ez a nyugati gondolkodásban és cselekvésben némi józanságot váltott volna ki, a kétségbeesés groteszk, diplomáciának álcázott megnyilvánulásához vezetett.

A 38 ország, köztük az Európai Unió 27 tagállama és az Egyesült Államok által kiadott szeptember 25-i közös nyilatkozat a nemzetközi diplomácia évszázados történelmének egyik legobszcénabb dokumentuma. 

Mivel Izrael jelentős károkat okozott a Hezbollahnak, ez a nyilatkozat „azonnali, 21 napos tűzszünetre” szólított fel, ami létfontosságú könnyítést jelentett volna a libanoni terroristáknak az izraeli nyomás alól.

Ugyanez a szöveg még csak meg sem említette a „terrorizmus” szót, vagy annak bármilyen származtatott formáját. A Hezbollahot sem említette. Felszólított a „diplomáciai rendezésre” Libanonban, valamint tűzszünetre a Gázai övezetben. Ez nem volt más, mint kísérlet arra, hogy Izraelt kapitulációra kényszerítsék, hogy a határain lévő terroristák túlélhessenek, újjászerveződhessenek, és felkészülhessenek az izraeliek még hatékonyabb és még nagyobb mértékű gyilkolására.

A Biden-kormányzat eléggé elszánt volt, hogy ezt rákényszerítse Amerika legközelebbi szövetségesére, és névtelenül tájékoztatta a sajtó több képviselőjét, hogy „az elkövetkező órákban várjuk az alkut”. 

Benjamin Netanjahu és kabinetje a legnagyobb elismerést érdemli, amiért megvetéssel kezelték ezeket a színjátékokat, és szembeszálltak a diplomáciai zsarolás egy olyan formájával,  ami Izrael túlélését fenyegeti, és ami nem kevesebb, mint bűncselekmény.

Két nappal a nyilatkozat után, szeptember 27-én, pénteken Tom Sullivan, a külügyminisztérium tanácsosa még mindig a „diplomáciai megoldás” erőltetésére törekedett, és kitartóan elmulasztotta elismerni, hogy ilyen megoldás valójában sem most nem lehetséges, sem a múltban nem volt az. Nagyon is helyénvaló volt, hogy Izrael ezt a napot Hassan Nasrallah megölésével zárta.

Naszrallah megölése nemcsak fontos siker volt a terrorizmus ellen, hanem a Biden-kormányzatot is még jobban a saját maga által teremtett sarokba szorította. Szeptember 29-én John Kirby nemzetbiztonsági szóvivőnek el kellett ismernie, hogy Naszrallah és mások halála „jó a régiónak, jó a világnak”. 

Kirby elmulasztotta említeni, hogy az amerikai adminisztráció kétségbeesetten próbálta megakadályozni ezeket a jó fejleményeket azzal, hogy tűzszünetet akart kényszeríteni Izraelre.

Az amerikai kormányzat nincs egyedül a kétségbeesésében. Keir Starmer brit miniszterelnök szóvivője Kirby televíziós szereplését követő napon „minden felet önmérsékletre szólított fel, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről, és kerüljenek el minden további eszkalációt”. Ugyanez a szóvivő még az iráni rakétatámadás után, október 1-jén is „de-eszkalációra” szólított fel, miközben rutinszerűen elítélte Iránt. Izraelnek fel kell hagynia a túléléséért folytatott harccal, egyszerűen azért, mert Nagy-Britannia nem tudja, és nem is akarja tudni, hogyan állítsa meg Iránt.

A Nyugat gyakorlati válasza az iráni támadásra nagyon korlátozott értékű volt. Az amerikai haditengerészet két rombolója, a USS Bulkeley (DDG-84) és a USS Cole (DDG-67) ugyan kilőtt egy tucatnyi elfogórakétát, de ez csak töredéke volt annak az az erőfeszítésnek, amely egy olyan támadás legyőzéséhez szükséges, amelyben mintegy 200 iráni rakétát indítottak. A haditengerészet, amely 237 harci hajót tart szolgálatban, köztük több tucat rombolót, sokkal többet is tehetett volna, de nem utasította senki. 

A Nyugat többi része egyetlen ballisztikus rakétát sem fogott el, és Nagy-Britannia nem tett mást, mint beszállt két Typhoon vadászgéppel, amelyekről nevetséges módon azt állítják, hogy elrettentő hatást gyakoroltak, anélkül, hogy célpontokat támadtak volna. A brit és más szövetséges repülőgépek valójában egyetlen ballisztikus célpontot sem tudnak megtámadni, mert a 2007-ben meghirdetett „Air-Launched Hit-to-Kill (ALHTK)” kezdeményezésből, amely a ballisztikus rakéták elleni Patriot rakéták repülőgépekről történő indítását foglalja magában, soha nem lett semmi. Ez természetes következménye annak, hogy a Nyugat képtelen komolyan mérlegelni a háború lehetőségét és felkészülni arra.

Azzal, hogy közvetlen katonai hozzájárulásuk minimális Izrael védelméhez, a Nyugat vezető nemzetei egy olyan hurokban ragadtak, amelyben továbbra is saját irrelevanciájukat és impotenciájukat hangsúlyozzák. 

Szeptember 24-én a G7-ek „a jelenlegi romboló körforgás megállítására” szólítottak fel. Október 2-án még mindig azt bizonygatta, minden bizonyíték és eredeti gondolat kísérlete nélkül, hogy egy nem konkrét „diplomáciai megoldás még mindig lehetséges”. Az üzenet világos. Izrael túlélése Izrael problémája, és a Nyugatnak nincs válasza semmire, nincs más vágya, mint üresbe tett sebváltóval tovább gurulni előre. Ez nem mehet és nem is fog sokáig így menni.

Illusztráció: Gerd Altmann/Pixabay

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Történelem
Egyiptomi rabszolgaságkori leletek a British Múzeumban
Közélet
Amerika választ, Izrael megérzi?
2024. November 17. / 11:41

Amerika választ, Izrael megérzi?