Vásárhelyi Mária: Hősök „gyártása” helyett szembe kellene nézni ’56 valódi arcával
Vajon árulás-e, ha valaki egy koncepciós perben az életét próbálja menteni a családja érdekében? Mit jelent egy gyermek számára, ha az iskolában egészen mást tanítanak 1956-ról, mint amit erről a családban mondanak? Miért veszélyes, ha a történelmi emlékezetből utólag eltüntetik a forradalom egyes figuráit? Ilyen és ehhez hasonló izgalmas kérdésekről beszélt Vásárhelyi Mária szociológus Singer Dávid beszélgetőtársaként a Mazsihisz podcastjában.
Vásárhelyi Máriáról aligha kell bővebben kifejteni, hogy kicsoda, hiszen több évtizede meghatározó szereplője a magyar nyilvánosságnak. Azt is sokan tudják róla, hogy a Nagy Imre-perben elítélt Vásárhelyi Miklós lánya, aki kivételesen személyes emlékeket őriz egy kivételes emberről, és így arról a történelmi korról, amely máig határozza az életünket.
A Mazsihisz Csak semmi córesz! című podcastjában Singer Dávid kérdezte Vásárhelyi Máriát a nemrég megjelent, Akik elhitték a 20. századot – Családtörténet az illúziók korából című könyvéről, amely az Open Books kiadó gondozásában jött ki. Mint az a beszélgetés során elhangzik: a munka megírásának egyik közvetlen előzménye egy családi beszélgetés volt. Vásárhelyi Mária egyik fiatal rokona egy auschwitzi látogatás élményeiről mesélt, miközben láthatóan nem volt tisztában azzal, hogy saját családjának milyen közvetlen kapcsolata van a holokauszt történetével. Vásárhelyi ekkor döbbent rá, hogy ha az ő nemzedéke nem mondja el a család történetét, annak számos részlete végérvényesen elveszhet.
Ennek eredményeként a beszélgetés egyik legfontosabb gondolata éppen az emlékezet törékenysége volt. A túlélők nemzedékének eltűnésével a személyes tanúságtételek is egyre távolabb kerülnek az újabb generációktól. Vásárhelyi egy megrendítő történetet is felidézett: ismerősei Auschwitzban jártak, ahol egy látogató a tábor megtekintése után is kijelentette, hogy nem hiszi el a történteket. Különösen érdekes rész a család zsidó identitásának bemutatása. Vásárhelyi édesanyja ortodox vallásos közegből származott, amelynek szigorú előírásaitól és belső ellentmondásaitól fiatalon eltávolodott. Édesapja, Vásárhelyi Miklós viszont asszimilált zsidó nagypolgári családban nőtt fel. Bár egyikük sem tagadta származását,
abban bíztak, hogy elérkezik egy olyan korszak, amelyben ennek már nem lesz meghatározó jelentősége.
A családban ezért a zsidóság nem számított titoknak, de a mindennapi identitás központi elemének sem. A nagymama ugyanakkor rendszeresen mesélt a családot ért üldöztetésekről. Az interjú egyik legerősebb része személyes szempontból az 1956 utáni gyermekkor felidézése: Vásárhelyi Mária elmondta, hogy családjukban szinte állandóan a forradalomról beszéltek, miközben otthon a szülők és barátaik egészen másként ítélték meg a történteket, mint ahogyan azokat a Kádár-korszak iskoláiban tanították. Gyermekként nehezen viselte ezt a kettősséget: miközben
meggyőződése volt, hogy a szülei mondanak igazat, szeretett volna megfelelni az iskolai elvárásoknak, és nem akart állandóan kilógni a sorból.
A megtorlások és a romániai száműzetés ellenére a Nagy Imre köréhez tartozó családok között különösen szoros, életre szóló kapcsolatok alakultak ki: Litván György, Tánczos Gábor és Donáth Ferenc szinte családtagnak számítottak a Vásárhelyi családban. Szeretetteljes és szolidáris közösség volt ez, amely védelmet nyújtott a politikailag ellenséges külvilággal szemben.
A beszélgetés talán legmegrendítőbb kérdése Vásárhelyi Miklósnak a Nagy Imre-perben tanúsított magatartásához kapcsolódik. A politikus az utolsó szó jogán elmondott beszédében elismerte tévedését, amit később egyesek a forradalom elárulásaként értelmeztek. Lánya azonban egészen más megvilágításba helyezte ezt a döntést. Elmondása szerint apjának két alapvető célja volt: túlélni a koncepciós pert, és nem tenni olyan terhelő vallomást, amely másoknak árthatott volna. Vásárhelyi Mária hangsúlyozta, hogy a kihallgatási jegyzőkönyvek tanulmányozása alapján édesapja ehhez tartotta is magát.
Ennek kapcsán felidézte egy beszélgetését Szilágyi József kivégzett forradalmár lányával, Szilágyi Júliával. Amikor arról beszélt neki, hogy édesapját milyen nagy tisztelet övezi az egykori forradalmárok körében, Szilágyi Júlia fájdalmas választ adott: ő elsősorban arra gondol, hogy apja nem akart mindenáron életben maradni mellette. A történet egészen más nézőpontból világítja meg a történelmi hősiesség és az egyéni áldozat kérdését. Vásárhelyi Mária számára édesapja túlélési szándéka nem gyávaságot, hanem a három gyermeke iránt érzett felelősséget jelentette.
Az interjú végén a beszélgetés visszatért az 1956-os forradalom történelmi értelmezéséhez. Vásárhelyi Mária határozottan vitatta, hogy hetven évvel az események után már elkészült volna a forradalom hiteles történelmi mérlege. Véleménye szerint az elmúlt évtizedek politikai történelemértelmezése igyekezett háttérbe szorítani a baloldali szereplőket, noha Nagy Imre és közvetlen munkatársai, valamint a forradalom számos meghatározó alakja baloldali, illetve egykori kommunista politikus volt.
Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a pesti srácok hősiességét, bátorságát és áldozatvállalását semmiképpen sem kívánja kétségbe vonni. Álláspontja szerint nem az egyik történelmi szereplőcsoportot kell a másik rovására felmagasztalni, hanem mindenkinek vissza kell adni a történelemben ténylegesen betöltött helyét.
Régi idők modern tanúja: szomorú búcsú Székely Gábortól
Fájóan fiatalon távozott – Szendy Barbitól búcsúzunk
