1936. február 14-én Krausz György néven született kispolgári zsidó családban, és Kézdy György néven lett százezrek kedvence. Habár a széles nagyközönség a Szomszédok című sorozat kedvesen gorombáskodó Virág doktoraként ismerte meg, ez a nagy színész akkor volt igazán őnmaga, amikor kedvenc költőit szavalhatta, hiszen fájdalmát nem mondhatta el senkinek – elmondta hát mindenkinek.
A törekvő erzsébetvárosi zsidó kisegzisztenciák közül érkezett, a magyar zsidóság egyik legsajátosabb és legvonzóbb rétegéből: édesapjának hanglemezüzlete volt a Rákóczi-úton, de árult hozzá gramofont, sőt még varrógépet is: ami kellett. Az anyukája a háború előtt háztartásbeli volt. Addig a papa nem vehette feleségül, amíg nem teremtett magának rendes egzisztenciát. De mindenre nem lehet felkészülni: a papa, szegény, nem jött haza a munkaszolgálatból, ott maradt a két gyerek, a kis Krausz Gyuri meg a húga – írtuk róla korábban.
A személyes tragédiák miatt a szenvedés néma méltósága jellemezte leginkább: a kétségbeesett fecsegés csak ennek álcája volt. Ő volt az egyetlen ember, akinek még a szokásos gorombasága is szívmelengető volt. Az ironikus katasztrófák költőit szerette szavalni: Karinthy Frigyest, Lázár Ervint és sorstársát, az apátlan Orbán Ottót. Igazán önmagává akkor vált, ha vihette magával az előadóestjeit. Ha szemérmesen gyászoló bohóclakata Karinthy soraiban nyilvánulhatott meg: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – az ő szájából hangzott a híres sor a legőszintébben.
Az övéből, aki annyi gyásszal a szívében egyszerre volt bizalmatlan és kitárulkozó. Aki azért lett színész, hogy minden személyes bizalmaskodás nélkül, közvetlenül mindenkihez szólhasson. Aki a közös veszteséget artikuláló, önkínzó irónia közösségében értette meg az édesapját szintén a munkaszolgálatban elveszítő nagy költő, Orbán Ottó verseit.
Tragikusan indult és tragikusan zárult az élete.
Közben azonban mégiscsak ő volt Kézdy György.
