Éva, Sára és Hágár, Zilpa és Bilha, Ráhel és Lea, Putifárné, Rebeka és Noé felesége, a Teremtés könyvének asszonyai most az Anyák című új izraeli operában mesélik tovább a történeteiket. Silló Sándor írása Izraelből.
Komoly filológiai
munka lenne összeszámolni, hány anya szerepel a Teremtés könyvében. Hány női
név, pár mondatnyi saját történettel és hány névtelen anya, aki csak
statisztált a Nagy Történetben. Ezeket a kis történeteket írta tovább David
Sebba Anyák című operájában, amit a tel-avivi Izraeli Opera mutatott be a hét
elején.
Az opera
cselekménye nem egy összefüggő történet, csak egymáshoz lazán kötődő, még a
Tóra időrendjét sem követő epizódok.
Nem akarnak
ezek a zene-novellák sem megfelelni a szent szövegnek, sem szembemenni azzal,
amit a Biblia állít ezekről az asszonyokról. Csupán kibontani, amit a Könyv
elhallgat. #MeToo – de mégsincs ebben semmi szentségtörő. Drámák kelnek
életre-énekre, amik felett elsiklunk, ha a Tórát olvassuk. Egy könyv sem lesz
kevesebb, ha történeteiből újak sarjadnak, még A Könyv sem.
Az opera
minden mozzanatában próbál távolmaradni a szakralitástól. Csak a nők személyes
sorsára koncentrál. Isten – aki az opera narrátora – nő. Szopránszerep, hiszen
itt most nem a Biblia neves férfijait mozgatja, hanem a nőket, akiknek néha még
a neve sem került bele a Könyvbe. (Ki tudja, hogy hívták Putifár feleségét?) Nő
tehát a Teremtő is, sorstársa a teremtett asszonyoknak, akik "némán
adakoztak méhükkel a Bibliának", ahogy azt a prológusban éneklik, majd
a fináléban is, immár Teremtőjükkel összekapaszkodva.
Bátor
témaválasztás, és ahogy a bibliai témájú operák, de inkább az oratóriumok
esetében, itt sem csak a történet szentsége a leküzdendő akadály.
Ezek a nők
elszenvedik a sorsukat.
Drámai
ütközetekre így alig van módjuk, pedig az igazi színpadi hősök cselekvő
személyek. Hiába minden szcenikai erőfeszítés, a katarzist a zenedrámákban is
az egymásnak feszülő akaratok hozzák el. Ezek hiányában az Anyák is oratórium
marad, és csak néhány nagyszerű színházi pillanat erejéig válik igazi operává.
Recitatívókban felvezetett, elmesélt történetek, monológok és kórusok, epika és
líra, és csak ritkán a dráma ereje.
Pedig ez a
zene komoly erővel mozgatja a történeteket. Lírája nem szépeleg, komoly
karaktereket rajzolnak az énekszólamok. Egy erős, a huszadik századi operai
tradíciót folytató nagyszerű muzsika ez, nagyon messze az avantgardtól, és még
távolabb a műfajt hígító musicalek laposságától.
David Sebba
operáján érződik a Biblia népének dallamvilága, de egy pillanatra sem csúszik
bele a népieskedő trendek, divatok sekélységébe. Archaikus és mai egyszerre.
Amit hallok, az egy drámai szélsőségek nélkül is jól működő színházi zene.
Amit látok,
az a modern operarendezők örök harca: mindenáron megmozdítani a karaktereket,
a színpadot.
A Gesher,
Izrael legjobb prózai színháza koprodukciós partnere a tel-avivi Operaház
előadásának. Nagyon sokat emel az ő gondolkodásuk az Anyák című opera színpadi
ősbemutatóján. Nyoma nincs az előadásban az opera-színházat gyakran elárasztó
múzeumi unalomnak. Látványos képek, nagyszerű, a mozgásszínház elemeit is
bátran használó színpadi megoldások születnek, de a nagy konfliktusokat ez sem
pótolja. A szereplőkkel szemben álló erő – a férfiak világa – kívül marad a
színpadon. Szeretem azt, amit láttam, hallottam, épp ezért maradt hiányérzetem.
Van az
előadásban néhány, zenével kísért prózai jelenet is. Nem lógnak ki az
előadásból, sőt éppen ez a három jelenet lett volna a legalkalmasabb, hogy
igazi operajelenetet írjon belőlük a szerző: az egyikben Zilpa és Bilha, Jákov
két ágyasa megérti, hogy gyermekeiknek előre kell állniuk a harcban, hogy
testükkel védjék testvéreiket, akik Leától és Racheltől születtek, a másik
Putifárné vágyakozása József után, és a legtragikusabb pillanat, amikor Lót
lányaiból kiszakad a fájdalom, ahogy elmesélik anyjuknak, hogyan szolgáltatta
ki őket az apjuk a házukra támadó szodomai féfiaknak. Működtek ezek a
mozzanatok prózában is, de ezek voltak azok a jelenetek, amelyek igazán
lehetőséget adtak volna a komponistának, hogy erős zenedráma szülessen.
Nyolc
énekesnő énekli az összes szerepet, minden pillanatuk átélt és kidolgozott. Az
egyéni teljesítményeken csak emel, hogy operaszínpadokon ritka
ensemble-játékot, csapatmunkát látunk tőlük.
Yael Levitát
kell kiemelnem, aki Isten szerepében hatalmas erővel formálja drámává még a
legtárgyiasabb recitatívóját is. Az, ahogy az Évához szóló szarkasztikus
áriáját egy kabaré-song teatralitásával énekli el – a darab legerősebb
momentuma.
A rendező
Shirit Lee Weiss. Az előadást maga a szerző, David Sebba dirigálja.