„A véletlen nem más, mint Isten inkognitóban” – Kardos Sándor filmoperatőr halálára
A ros hásáná ünnepén elhunyt Kardos Sándor (1944–2026) Kossuth-díjas művész a kortárs magyar film- és fotóművészet egyik legkísérletezőbb, legambiciózusabb alakja volt, akinek pályafutását a szociografikus ábrázolásmód, a karakteres atmoszférateremtés és a technológiai innovációk iránti, rendkívüli nyitottsága határozta meg. Egyszerre volt „doku-realista” és a szürrealizmus határán mozgó, avangárd művész. Nevéhez fűződik a mozgófilmes „réskamera” (slit-scan camera) kifejlesztése, amivel különös, szürreális látványvilág érhető el a filmvásznon. Fonódjék be emléke az örök élet kötelékébe!
Olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint A kis Valentino, a Taníványok, az Eldorádó, a Mielőtt befejezi röptét a denevér vagy a Hídember. De nemcsak az említett alkotásokkal írta be magát a magyar filmtörténetbe, hanem a Hórusz Archívum (Privát Fotó és Film Alapítvány) létrehozásával is. Ebben a gyűjteményben több százezer amatőr fénykép található, s azért éppen amatőr képek, mert ezeken sok a fotóhiba (pl. bemozdulás, kettős expozíció, elvágott fejek stb.). Meggyőződése szerint a rontott amatőr képeken az alkotó szándékán túli, tudattalan esztétikum és spontán vizuális igazság nyilvánul meg.
Kardos Sándorról Németh Gábor író írt a Litera.hu portálon nekrológot, amit – bevalljuk – nehéz volna felülmúlni. Ezért az alábbiakban ebből az írásból idézünk, a szöveget teljes terjedelmében ITT OLVASHATJÁK.
NÉMETH GÁBOR: GYÁSZ ÉS JELENTÉS
(részlet)
„Aki a világra jön, az elrejtettségből lép ki az igazság kíméletlen fényébe. Az első lélegzetvétel alig kibírható fájdalommal jár. Aztán, ha életben marad, hozzászokik ehhez a kíméletlenséghez, nem tehet mást. Kardos Sándor nem akart hozzászokni, szembe akart nézni vele. Egész életében, egész művészetével, a filmjeivel, minden publikus szavával a konvenciók ellen dolgozott. Miközben nem sok dolog volt számára fontosabb a hagyománynál. Évtizedeken át a legkiválóbb tudósok segítségével tanult héberül, értelmezte a Tórát, tanulmányozta a Talmudot. Mégis, mintha alkati viszolygás jellemezte volna a késztől, a véglegestől, a lezárttól, félelem attól, hogy a világ, amelyben egyébként nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, egyszer csak óvatlanul beledermed valami féligazságba.
Az arany hibák bűvölték el. »A véletlen nem más, mint Isten inkognitóban« – mondta egy interjúban. Vissza-visszatért régi tervéhez, egy szavak nélküli, a fogalmi nyelven túl megalkotott filozófiai mű ideájához. Vágyott rá, és föltehetően nem vette észre, hogy már megalkotta.”
Régi idők modern tanúja: szomorú búcsú Székely Gábortól
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
