Harsányi László: Zsidó művészek a viharban 151. rész – Bálint Lajos

1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) – a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben – a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.

E hasábokon korábban időről-időre bemutattam egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül. Most újra felveszem a fonalat, mert még sok nevet érdemes megőrizni az emlékezetnek.

Bálint Lajos (1886–1974) műkritikus, dramaturg, író, műfordító, publicista volt. Remek könyvecskét írt róla 2014-ben Horák Magda, a zsidó művészek és az OMIKE kitűnő kutatója („Lulu”, Bálint Lajos élete és munkássága). Sokban támaszkodom az e könyvben leírtakra, ezt dőlt betűs írásmóddal jelezve.

Bálint Lajos Újpesten született, anyja korábban színésznő volt, de a fia születésekor már nem játszott, és igyekezett ezt a múltat el is titkolni előle. Nem járt sikerrel: Bálint és a színház gyorsan egymásra találtak. A kapcsolat színikritikákkal kezdődött, majd Bálint hamarosan, 1904-ben az induló Thália Társaság megalapítói közé tartozott, 1906-ig a társaság titkára volt.

„Ott ültem ezen a megbeszélésen, fiatalos megilletődöttséggel hallgattam a társaság céljait és szándékait.”

1910-től a Magyar Hírlap színházi kritikusa volt, a lap képzőművészeti rovatában is megjelentek kritikái 1915-ig. Ezen időszak alatt – és részben ezt követően – munkatársa volt A Hét és a Világ című lapoknak is.

1915-ben a budapesti Nemzeti Színházba került, ahol színházi titkárként és dramaturgként dolgozott (1922-ig).

„Bálint kinevezését nem könnyű megvalósítani. […] az akadékoskodó minisztérium nem annyira Bálint felkészültségét, inkább származását firtatja.”

A Tanácsköztársaság idején megbízást kapott egy bizottság tagjaként az orfeumok, cirkuszok, mutatványosok, varieték, dalcsarnokok „rendbe tételére”, majd a „nyári színházakat” összefogó kollektív színtársulat igazgatója lett.

1920-tól a Genius könyvkiadó irodalmi vezetője volt.

1935-ben a Nemzeti Színháztól elbocsátották. Ez már Németh Antal igazgatóságának ideje, aki nagy elődök után kapta meg az igazgatói megbízást.

„Székfoglalásával jár az a ’megtisztelő’ feladat […], hogy megtisztítsa a színházat azoktól, akik nem rendelkeztek ’árja’ származással.”

A Nemzeti Színházból történt elbocsátása után Bálintot Hevesi Sándor foglalkoztatta 1939 tavaszáig a Magyar Színháznál dramaturgként.

Életpályájának dramaturgként eltöltött éveit összefoglalta egy interjú a Litera 1938. áprilisi számában. Ebből egy részlet:

„Amióta színházi ember vagyok, – kezdte Bálint Lajos – jóformán mindennap jön hozzám valaki egy és más kívánsággal. Ki drámaíró, ki színész, ki rendező, kulisszatologató vagy ruhatárosnő akarna lenni. És minden egyéb, ami a színháznál lehet valaki. Kint az életben már azt is hallottam, hogy egy hóhérsegédi állásra huszonhatan pályáztak. De még soha nem jelentkezett nálam senki, aki dramaturg szeretne lenni. Úgy látszik, ez utolsóbb mesterség a hóhérsegédénél.”

1939-ben őt sem vették fel a megalakuló Színészkamara tagjai közé.

Bálint Lajosnak jelentős szerepe volt az OMIKE létrehozásában. Az 1964-ben megjelent könyvében – Művészbejáró/A száműzöttek színháza – így írt erről:

„Még 1939 elején Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség című újság főszerkesztője megbízásból felkeresett, hogy hajlandó volnék-e ezeknek a már kiszorult s az évad végével még nagyobb számmal utcára kerülő művészek dolgainak valamiféle megsegítésével foglalkozni. Bár magam még az évad végéig a Magyar Színháznál dolgoztam, szívesen vállaltam ezt a tiszteletbeli megbízást. Napról napra bejártam a Síp utcába [a PIH székházába – H. L.], ahol azonban már az első napokban komoly csalódás ért. Azt reméltem, hogy jó szándékaimat és elgondolásomat megfelelően támogatni fogják. De nagyon gyér volt az a segítség, szellemiekben és főleg anyagiakban, amit ott kaptam. Soká törték a fejüket rajta […]. Végül magában a hitközség vezetőségében akadt valaki, aki magáévá tette ezt az ügyet. Ribári [sic!] Gézának hívták, ügyvéd volt, ezen felül képzett és szenvedélyes zene-amatőr, főleg pedig nagyon erőszakos ember. Vele nem bánhattak el olyan könnyen, mint velem. A vezetőségben is nagy volt a tekintélye. Addig vitatkozott és agitált, amíg végre beleegyeztek. De csak azzal a kikötéssel, hogy ne a hitközség, hanem az OMIKE nevű közművelődési egylet legyen név szerinti gazdája az intézménynek. Rám hárult viszont a feladat, hogy az illetékes minisztériumban a szükséges engedélyt megszerezzem. […] Az engedélyt csak azzal a kikötéssel kaptuk meg, ha az előadások zártkörűek lesznek, s azokat csak a hitközség tagjai látogathatják.”

A Művészakcióban Bálint művészeti vezetőként, rendezőként és dramaturgként egyaránt közreműködött.

1942-ben a Goldmark-teremben mutatták be „Támár” című színjátékát, amely könyvalakban is megjelent.

Az 1944–1945-ös budapesti bujkálás után, 1945–1947 között a Magyar Írók Szövetsége ügyvezető titkára, 1953-tól nyugdíjazásáig a Szerzői Jogvédő Hivatal igazgatóhelyettese volt. Több drámáját előadták, és két új mű társszerzője is volt. A művészek világát bemutató írásai nagy közönségsikert arattak.

A Farkasréti temetőben nyugszik.

Képek:

1.) Színházi Élet 1915.
2.) Színházi Élet 1932. 8.
3.) Színházi Élet 1934. 41.
4.) Színházi Élet 1935. 05
5.) A könyv alakban megjelent Támár fedlapja.
6.) Magyar Életrajzi Lexikon