1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE
(Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) – a Pesti Izraelita
Hitközséggel szoros együttműködésben – a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől
megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a Művészakciót. Ebben a
nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550 színész, énekes, zenész,
táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és szó szerint éltető
levegőhöz.
E hasábokon korábban időről-időre bemutattam egy-egy
művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül. Most újra felveszem
a fonalat, mert még sok nevet érdemes megőrizni az emlékezetnek.
Bálint Lajos (1886–1974) műkritikus, dramaturg, író,
műfordító, publicista volt. Remek
könyvecskét írt róla 2014-ben Horák Magda, a zsidó művészek és az OMIKE kitűnő
kutatója („Lulu”, Bálint Lajos élete és munkássága). Sokban támaszkodom az e
könyvben leírtakra, ezt dőlt betűs írásmóddal jelezve.
Bálint
Lajos Újpesten született, anyja korábban színésznő volt, de a fia születésekor
már nem játszott, és igyekezett ezt a múltat el is titkolni előle. Nem járt
sikerrel: Bálint és a színház gyorsan egymásra találtak. A kapcsolat színikritikákkal
kezdődött, majd Bálint hamarosan, 1904-ben az induló Thália
Társaság megalapítói közé tartozott, 1906-ig a társaság titkára volt.
„Ott ültem ezen a megbeszélésen,
fiatalos megilletődöttséggel hallgattam a társaság céljait és szándékait.”
1910-től
a Magyar Hírlap színházi
kritikusa volt, a lap képzőművészeti rovatában is megjelentek kritikái 1915-ig.
Ezen időszak alatt – és részben ezt követően – munkatársa volt A Hét és a Világ című lapoknak is.
1915-ben
a budapesti Nemzeti Színházba került, ahol
színházi titkárként és dramaturgként dolgozott (1922-ig).
„Bálint kinevezését nem könnyű megvalósítani.
[…] az akadékoskodó minisztérium nem annyira Bálint felkészültségét, inkább
származását firtatja.”
A
Tanácsköztársaság idején megbízást
kapott egy bizottság tagjaként az orfeumok, cirkuszok, mutatványosok, varieték,
dalcsarnokok „rendbe tételére”, majd a „nyári színházakat” összefogó kollektív
színtársulat igazgatója lett.
1920-tól
a Genius könyvkiadó irodalmi
vezetője volt.
1935-ben
a Nemzeti Színháztól elbocsátották. Ez már Németh Antal igazgatóságának ideje, aki
nagy elődök után kapta meg az igazgatói megbízást.
„Székfoglalásával jár az a
’megtisztelő’ feladat […], hogy megtisztítsa a színházat azoktól, akik nem
rendelkeztek ’árja’ származással.”
A
Nemzeti Színházból történt elbocsátása után Bálintot Hevesi Sándor foglalkoztatta 1939 tavaszáig a Magyar Színháznál dramaturgként.
Életpályájának
dramaturgként eltöltött éveit összefoglalta egy interjú a Litera 1938. áprilisi számában. Ebből egy részlet:
„Amióta
színházi ember vagyok, – kezdte Bálint Lajos – jóformán mindennap jön hozzám
valaki egy és más kívánsággal. Ki drámaíró, ki színész, ki rendező,
kulisszatologató vagy ruhatárosnő akarna lenni. És minden egyéb, ami a
színháznál lehet valaki. Kint az életben már azt is hallottam, hogy egy
hóhérsegédi állásra huszonhatan pályáztak. De még soha nem jelentkezett nálam
senki, aki dramaturg szeretne lenni. Úgy látszik, ez utolsóbb mesterség a
hóhérsegédénél.”
1939-ben
őt sem vették fel a megalakuló Színészkamara tagjai közé.
Bálint Lajosnak jelentős szerepe volt az OMIKE
létrehozásában. Az 1964-ben megjelent könyvében – Művészbejáró/A száműzöttek
színháza – így írt erről:
„Még 1939 elején Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség című újság főszerkesztője
megbízásból felkeresett, hogy hajlandó volnék-e ezeknek a már kiszorult s az
évad végével még nagyobb számmal utcára kerülő művészek dolgainak valamiféle
megsegítésével foglalkozni. Bár magam még az évad végéig a Magyar Színháznál
dolgoztam, szívesen vállaltam ezt a tiszteletbeli megbízást. Napról napra
bejártam a Síp utcába [a PIH székházába – H. L.], ahol azonban már az első
napokban komoly csalódás ért. Azt reméltem, hogy jó szándékaimat és
elgondolásomat megfelelően támogatni fogják. De nagyon gyér volt az a segítség,
szellemiekben és főleg anyagiakban, amit ott kaptam. Soká törték a fejüket
rajta […]. Végül magában a hitközség vezetőségében akadt valaki, aki magáévá
tette ezt az ügyet. Ribári [sic!] Gézának hívták, ügyvéd volt, ezen felül
képzett és szenvedélyes zene-amatőr, főleg pedig nagyon erőszakos ember. Vele
nem bánhattak el olyan könnyen, mint velem. A vezetőségben is nagy volt a
tekintélye. Addig vitatkozott és agitált, amíg végre beleegyeztek. De csak
azzal a kikötéssel, hogy ne a hitközség, hanem az OMIKE nevű közművelődési
egylet legyen név szerinti gazdája az intézménynek. Rám hárult viszont a
feladat, hogy az illetékes minisztériumban a szükséges engedélyt megszerezzem.
[…] Az engedélyt csak azzal a kikötéssel kaptuk meg, ha az előadások zártkörűek
lesznek, s azokat csak a hitközség tagjai látogathatják.”
A Művészakcióban Bálint művészeti vezetőként,
rendezőként és dramaturgként egyaránt közreműködött.
1942-ben a Goldmark-teremben mutatták be „Támár” című
színjátékát, amely könyvalakban is megjelent.
Az
1944–1945-ös budapesti bujkálás után, 1945–1947 között a Magyar Írók Szövetsége
ügyvezető titkára, 1953-tól nyugdíjazásáig a Szerzői Jogvédő
Hivatal igazgatóhelyettese
volt. Több drámáját előadták, és két új mű társszerzője is volt. A művészek
világát bemutató írásai nagy közönségsikert arattak.
A
Farkasréti temetőben nyugszik.
Képek:
1.) Színházi Élet 1915.
2.) Színházi Élet 1932. 8.
3.) Színházi Élet 1934. 41.
4.) Színházi Élet 1935. 05
5.) A könyv alakban megjelent Támár fedlapja.
6.) Magyar Életrajzi Lexikon
