Sófár, klezmer és körtánc: különleges újév váró este a Frankelben

A Frankel zsinagógában szeptember 9-én este már az első percekben érezni lehetett, hogy ez a koncert egy kicsit más lesz, mint a megszokott. Mielőtt ugyanis megszólalt volna az első klezmerdallam, Verő Tamás rabbi köszöntötte a közönséget, és a közelgő zsidó újév kapcsán egy pillanatra egészen másfelé terelte a figyelmet: az elmúlt évre, arra, ami mögöttünk van, és arra is, ami előttünk áll.

Ros Hásáná közeledtével a zsidó közösségekben ilyenkor egyre gyakrabban szólal meg a sófár. Az újévet megelőző időszakban reggelente is felhangzik a hangja, mintha minden egyes megszólalás arra emlékeztetne, van egy pont az évben, amikor érdemes megállni, visszanézni, számot vetni, és egy kicsit előre is tekinteni. Verő Tamás arról beszélt, hogy az imádságoknak, a kimondott szavaknak súlyuk van: ezekkel fordulunk az Örökkévalóhoz, abban a reményben, hogy meghallgatja őket, és hogy az előttünk álló évben is kísér bennünket.

De ezen az estén nemcsak imádságokkal lehetett közelebb kerülni hozzá. A rabbi szerint a zene is képes valamire, amire néha a szavak önmagukban nem. A koncert éppen ezért nem pusztán a fesztivál egyik programja volt, hanem egyfajta közös készülődés az újévre. Egy este, amelyen a zene segítségével lehetünk együtt, és amely talán egy kicsit könnyebbé teszi azt is, hogy az ünnep közeledtével mindenki a maga módján megálljon egy pillanatra.

Azt is hozzátette, a klezmer sokak szívéhez már régóta közel áll, van, akinek nagyon közel, és biztosan akad olyan is, aki ezen az estén találkozott vele először igazán. A Klezmerész Együttes 25 éves története pedig éppen azt mutatja meg, hogy ez a zene nemcsak egy közösség sajátja. A klezmer képes hidat teremteni zsidó és nem zsidó emberek között, és úgy mesélni egy közös kulturális örökségről, hogy közben mindenki találhat benne valami személyeset.

Az este így egyszerre lett koncert és újévi köszöntés, fesztiválprogram és közös ünnep. A meghívóban az is szerepelt, hogy a jelenlévők áldást kapnak. Ez egy koncert esetében meglehetősen szokatlan ígéret, és éppen ezért különösen szép volt, hogy Verő Tamás komolyan is vette. Arra kérte a közönséget, hogy egy pillanatra álljon fel, csukja be a szemét, és együtt kérjék az Örökkévaló áldását mindazokra, akik ezen az estén jelen vannak. A hagyományos áldásban azt kívánta valamennyiünknek, hogy az Örökkévaló ragyogtassa ránk arcát, adjon nekünk és szeretteinknek örömet, boldogságot és mindenekelőtt egészséget, az előttünk álló évben pedig csak szépet és jót. Áldást kért a zenekar minden tagjára is, akik az este folyamán éppen azon dolgoznak majd, hogy mindebből valami kézzelfogható is legyen: zenével, dallal, humorral és közös élménnyel. A közönség egyetlen szóval válaszolt: ámen.

A rabbi a beszéd végén egy kedves történetet is felidézett két angyalról. Amikor egy új év kezdődik, két angyal indul útnak: az egyik a rosszat, a másik a jót képviseli. És miközben az egyik azt mondja, hogy vajon mi minden történhet még, a másik rendre azzal felel, hogy ezentúl legyen minden szép és jó. Verő Tamás pedig azt kívánta, hogy ezen az estén inkább ez utóbbi angyal kísérjen bennünket – és talán az előttünk álló évben is.

Aztán, mintha ehhez már csak egyetlen hang hiányzott volna, elővette a sófárt. A hangszer megszólalt, a koncert pedig hivatalosan is elkezdődött.

Nem akármilyen koncert. A Klezmerész Együttes ezen az estén rögtön megmutatta, miért tudott negyed évszázadon át ennyi emberhez közel kerülni. A zenekar játékában a jiddis, a ladino, a szefárd és a magyar dallamvilág természetesen találkozott, a muzsikusok pedig néhány perc alatt megtöltötték élettel a Frankel zsinagóga amúgy is különleges terét. Klein Judit és Török Judit énekével, Zala Judit hegedűjével, Moharos Katalin basszusgitárjával, Illés Mihály klarinétjával, Manuel Buda gitárjátékával, valamint Garai Péter dobjaival és énekével olyan zenei utazás kezdődött, amelyben a különböző dallamvilágok természetesen fértek meg egymás mellett.

A műsorban egymás után érkeztek a különböző történetek és hangulatok. Az egyik szefárd dal egy fiatal lány történetét mesélte el, aki túl korán esett szerelembe, majd jött a Bella ciao – amelynek dallamához egy 1919-ben rögzített jiddis/klezmer előzmény is kapcsolódik. A dallam története önmagában is izgalmas, hiszen a később világszerte ismertté vált olasz partizándal előtt már felbukkant a jiddis zenei világban.

A zene ezután egy egészen más történetet idézett meg. A régi klezmer muzsikusokét, akik hangszereikkel együtt vagonokra szálltak, és utaztak egyik helyről a másikra esőben, hóban, fagyban. Egy ilyen párosról is szólt az egyik dal: egy hegedűsről és egy basszistáról, akiknek a muzsika és az utazás egyaránt az életük része volt.

Majd felcsendült a Yiddishe Mame, amelynél már nem kellett különösebb magyarázat: a dallam szinte azonnal megtalálta az utat a közönséghez. És ekkorra már az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Frankel zsinagógában ezen az estén nem lesz éles határ a színpad és a nézőtér között.

A budai zsinagóga ugyanis éppen a méretének köszönhetően az egyik legotthonosabb zsinagóga. Egy hatalmas bérház ölelésében található, és van benne valami különös közvetlenség. A közönség itt nem távoli sorokból figyeli az előadókat, hanem szinte együtt lélegzik velük. Ezen az estén pedig különösen gyorsan létrejött ez a közelség. A taps hamarabb érkezett, az énekbe egyre többen kapcsolódtak be, és a zenészeknek sem kellett sokáig keresniük a kapcsolatot a nézőkkel.

A Klezmerész műsorában Kovács Béla klarinétművész és komponista neve is megjelent. Ezúttal egy olyan darabja szólalt meg, amelyet ritkán lehet hallani: klarinétra és akusztikus gitárra írt műve különleges színfoltja lett a programnak, amelyhez egy ponton természetesen a Klezmerész többi tagja is csatlakozott. A Bay Mir Bistu Sheyn pedig már olyan szám volt, amelynél a közönségnek tényleg nem kellett sok biztatás sem a tapsra, sem a közös éneklésre.

Aztán következett az este két sztárvendége. Elsőként Nógrádi Gergely, a Frankel zsinagóga kántora lépett színpadra. Az Izraelecske című dallal kezdett, amely egy gettóban élő kisfiú történetét idézi meg: a gyermek tudja, mi fog történni, mégis élni akar. A dal után egy kortárs izraeli szerzemény is megszólalt a Teremtő mindenhatóságáról és szépségéről. Mindkét dalhoz Nógrádi írta a magyar szöveget, így a történetek a közönséghez nemcsak zeneileg, hanem a szövegen keresztül is egészen közel kerülhettek.

Janicsák Veca érkezése újabb színt hozott az estébe. Szívhez szóló dallal kezdett, majd a Shemá Jiszráél után egy egészen más hangulatú szám következett, a Shikhelekh, amely egy apró cipőcskéről szól. Veca nem először játszott a Klezmerésszel. A zenekarhoz fűződő kapcsolatában fontos szerepe van Klein Judittal való barátságának is, amelyhez – ahogy az este során kiderült – a gyerekeik adták meg a kezdőlökést.

A két vendég végül együtt is színpadra állt. A Hegedűs a háztetőn egyik legismertebb dallama, Tevje szombat esti imadala csendült fel. A közönség pedig ekkorra már teljes jogú résztvevője lett az estének: énekelt, tapsolt, együtt mozdult a zenével, és láthatóan egyre kevésbé akart egyszerű néző maradni.

És ha már egy Klezmerész-koncert közönsége egyszer lendületbe jön, abból tudjuk, mi lesz. A búcsúdal természetesen nem lehetett más, mint a Hava Nagila. A közönségből pedig senkit nem kellett külön kérni amikor elindult a vonat, szinte mindenki magától csatlakozott hozzá.

A sorok között kígyózó menet végül egy egész zsinagógát vitt magával. Zenészeket és közönséget, fiatalokat és idősebbeket, azokat is, akik már az első számnál tudták a dallamokat, és azokat is, akik talán most találkoztak először ilyen közelről a klezmer világával. Talán éppen ez volt ennek az estének az egyik legszebb üzenete. A közelgő újév előtt megszólalt a sófár, elhangzott az áldás, aztán jött a zene, amely már nem kérdezte, ki honnan érkezett. Csak vitt magával. És mire a Hava Nagila utolsó hangjai is elhaltak, a Frankel zsinagógában mindenki egy kicsit gazdagabban indulhatott haza. Egy áldással, néhány dallal, sok közös énekléssel és azzal a biztos tudással, hogy egy jó klezmerest végén bizony nem szégyen vonatozni egy zsinagógában sem.

Fotók: Szentgyörgyi Ákos

Témák: