Sakálséta – avagy mi az idegen ellentéte: Silló Sándor írása Izraelből

Mi az idegen szó ellentéte? Melyik kultúrában mit jelent? Inkább körülírom.

Csucsu

Csucsu apja sakál volt. Ezt a többi kutya rögtön kiszúrja, ha szembejönnek a velünk az utcán.

Feleségemnek mások a tapasztalatai a többi jószággal, mint nekem. Ha ő viszi sétáltatni, vidám szaglászás után incselkedni játszani kezdenek, mint általában a kutyák.

“Gazda van a póráza végén, és házi kedvencként viselkedik, tehát kutya.”

Így summázza a másik eb és Csucsu hálás ezért.

Ha én sétáltatom, némi morgás, feszülés után rutinosan kikerüljük egymást a szembejövővel.

Pedig a tel-avivi utcaebek nem kötekedőek. Kutyátlan korunkban megfigyeltük, hogy teljes egykedvűséggel képesek elvonulni egymás mellet. Léteznek nagy barátságok is, de olyankor a gazdik is félórákat trécselnek a pórázok végén.

Ennek a szegény kölcsönkapott félsakálnak még nincs barátja. Félelemből és dacból kevert leszegett fejű séták ezek.

Ági szerint ez az én félelmem, ami átragad Csucsura is. Megőrzésre van nálunk a kutya, egy hónap múlva, ha visszajön a gazdi, egyben kell visszaadjuk neki.

Szóval én félek?

Elhittem, amit az eredeti gazdi mesélt, használati utasításként, a sakálkoktél kutya idegenségéről.

Első meglepetéseink

Buszvégállomás valahol a semmi peremén, a múltban friss bevándorló korunkban.

A busz még sehol, elszaladok a sarkon túli bódéhoz venni egy vizet. Közben a semmiből ott terem a jármű és indulna is tovább. Ági kézzel lábbal magyarázza, hogy a férje és csak vízért, de mindjárt. Egy katonalány érkezik, beszél angolul, ő segít húzni az időt, de közben visszaérek.

A busz üres, a lány nem ül mellénk. Egy kényelmes helyet választ, ahol a fegyvere is elfér. De ez nem zavarja abban, hogy folytassuk a beszélgetést.

Miért jöttetek el Europából? Én alig várom, hogy leszereljek és már húzok is el innen. – Mások az emberek? Hogy?

– Mesélünk.

– Mi??! Hogy nem beszélgetnek egymással a buszon?
– Na ez már sok neki.

Előre szalad a sofőrhöz és mint valami szenzációt tálalja neki a hírt.

– Ezek magyarok, azt mondják. hogy náluk még a szomszédok sem beszélgetnek egymással. – Nevetnek is ezen a képtelenségen. Becsatlakozik hozzájuk a következő felszálló is, mert persze őt is beavatják.

Mi is röhögunk, ahogy a busz három csücskéből ordibálunk egymásnak.

– Na, ezért jöttünk el, mert ezt jobban szeretjük. –

Szomszédaink

Mikor beköltötünk ide, ebbe a lakásba rögtön szembesültünk vele, hogy az erkélyszomszédjaink ronda állatok. Hangosan, károgva kommunikálnak és rémesen néznek ki. Barátaink szívesen elláttak minket rémtörténetekkel az életveszélyes támadásokról és az összeszart erkélyekről. A két erkély között a liftakna teteje az övék. Ezen nincs mit vitatkozni.

Ezt a varjúpárt megörököltük.

Elzavarjuk őket, vagy…?

Ha pottyant valami az erkélyünkre hangosan szitkozódva felmostuk és közben rájuk nézegettünk. Tudtuk, hogy a varjú okos állat, de ez a változás váratlan volt és gyors: Egy hét alatt szoba – pardon, balkontiszták lettek. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy Ági elkezdte etetni őket. Eleinte magokkal, de annak nem volt sikere. Azóta a húsmaradékainkból reggeliznek. Ha nem érkezik időben az etető, egy éles jelzőkárogás ébreszt minket: jó reggelt!

A meleg napokon effektíve pancsolnak az itatásukra kitett öreg lavórban.

Aztán észrevettük, hogy a házunk előtt álló fa lombján fészket építenek. A tojót nem láttuk többet a párkányunkon kárálni a reggeliért. Ült a tojásokon.  A hím ezidőtájt idegesebben kezdett követelőzni.

De a megkapott falatokat nem a párjának vitte!

Mindig a szembelévő ház zegzugos ereszcsatornái felé vette az irányt, és üres csőrrel tért vissza.

Ha az embernek ilyen bonyolult szomszédja van belenéz a szakirodalomba:

A varjúhím a költési időszakban “spájzol” A húst olyan helyre dugja, hogy be tudják köpni a legyek, azért, hogy a kikelő pondrókkal etethesse a kikelő fiókákat.

Bravó, szomszéd!

De nem keltek ki a tojások.

Szomorúan néztük a kudarcot. A mama újra megjelent nálunk a teraszon. A fészket szétdobálták, nehogy valami idegen pár költözzön bele.

Megint ketten totyogtak a párkányon. A következő tavasszal már meg sem próbálkoztak.

Néha hosszasan nézzük egymást a hálószoba teraszra nyíló ajtaján át.

Ági beszélget is velük a reggeli találkozásokkor. Őt karnyújtásnyira engedik magukhoz, velem még mindig bizalmatlanok, de a kaját tőlem is elfogadják.

Emlékszem,

fiam mikor járni tanult egy vidéki színészházban éltünk. A folyosón mindenki a barátunk, de minimum a kollégánk volt. A parányi garzonok ajtói folyton nyitva álltak, a gyerek áttotyoghatott bármelyik szomszédhoz, mindenhol szívesen látták.

Mikor Pestre költöztünk ugyanezzel a mentalitással ismerkedett mindenkivel, például a metrón. Meg kellett neki tanítani az idegen fogalmát. Akinek ez a lecke kimarad annak nehéz megérteni, hogy a bácsik és a nénik miért nem lelkesednek a barátságáért.

Később abban az országban, ahol felnőtt az idegen az ellenség szinonimája lett. Az emberek minden nap minden percében megkapják ezt a leckéztetést míg vérükké nem válik ez a bizalmatlanság.

Meg kellett volna szoknom. hogy utazás közben a járművek padlóját nézzem szótlanul, ahogy mindenki, akibe beleverték, hogy ellenségek leselkednek rá.

Migránsok, melegek, cigányok, zsidók, libsik, balosok, európaiak, idegenek.

Sakálséta, leszegett fejjel.

Nem!

Itt Izraelben senki nem rángatja a pórázt. Most magamról beszélek. Nem vagyok idevalósi, alig beszélem a nyelvet, nem tartom a szombatot, nem voltam katona, nem szeretem a humuszt, de próbálom önképző gyorstalpalón megtanulni mindazt, amit nem tudok erről az országról.

De senki nem várja el tőlem, hogy izraeliBB legyek.

Itt mindenki idegenként kezdte, vagy ha nem akkor a szülei, nagyszülei. Mindenki tudja mi mindent köszönhet a többieknek, akik segítettek neki, hogy itthon érezze magát, ha már a sorsa idevetette. Ha nem is tudja, de érzi átragad rá is. Erősebb ez. mint a genetikus tudás.

Nem írok az ellenpéldákról, tele vannak velük a hírek. Az én életemet nem érintik, azok a kétes szenzációk.

Az első itt töltött napok után már megírtam:

“A kereszténynek, az arabnak zsidó vagyok. A szefárdnak askenázi. A hívőnek hitetlen. A szabrénak olé (az itt születettnek betelepülő). Aki pedig évek óta itt él, annak csak olé hádás, új bevándorló. A melegnek hetero. 

A vendégmunkásnak állampolgár. A menekültnek szimpatizáns idegen. Az etiópnak fehér. Az orosznak egyéb. A magyarnak meg másmilyen magyar. A balosnak antikommunista, a rasszistának kozmopolita, a konzervatívnak liberális. A liberálisnak ómódi, aki tiszteli a hagyományokat.”

Szeretném elfelejteni az előző hazám póráz-rángató hatalmát a szabad tel-avivi sétáimon. Itt nem kellett beilleszkedni. Illetlenül is otthon vagyok.