Zsidó anyának lenni – A jiddise mame sztereotípiáján túl
A zsidó anyákról szóló, médiában újra és újra felbukkanó sztereotípiák gyakran a „zsidó anyai bűntudatra” épülnek. De vajon miért lett a zsidó anya alakja a túlzott aggodalom, a rátelepedés és a bűntudatkeltés szinonimája?
Ha arra gondolunk, milyen a zsidó anya, vajon mi jut eszünkbe? A popkultúra meglehetősen egységes képet mutat: a „zsidó anyai bűntudat” jelenségét láthatjuk televíziós sorozatokban, vígjátékokban, üdvözlőkártyákon, sőt népszerű közösségimédia-fiókok is építenek rá. A gyereke fölött állandóan aggódó, kissé neurotikus, rátelepedő zsidó anya alakja szinte megkerülhetetlen – és bizonyos értelemben szerethető – része lett a zsidó kulturális képzeletnek.
Pedig a zsidó anyákat nem mindig ábrázolták így. Nathan Abrams The New Jew in Film című könyve szerint az 1960-as években jelentős változás következett be abban, ahogyan az amerikai filmek és televíziós műsorok a zsidó anyákat bemutatták. A szeretetteljes, gondoskodó jiddis mame helyét fokozatosan egy egészen más figura vette át: a beavatkozó, uralkodó, túlságosan aggódó anya, aki már nem egyszerűen törődik a gyermekével, hanem kontrollálni is akarja őt.
Abrams szerint a zsidó anya ekkoriban a zsidó férfiak sebezhetőségének egyik magyarázatává vált. A túlzott anyai védelemhez olyan tulajdonságokat társítottak, mint az éretlenség, az anyától való függés, a hipochondria, a túlzott félelem és különféle fóbiák. Innen pedig már csak egy lépés volt a „mama kedvence” sztereotípiája.
A filmtörténetben és a televízióban persze számos emlékezetes zsidó anyafigurát találunk – és nem mindegyik illeszkedik a „rátelepedő, bűntudatot keltő anya” képébe. Az egyik legkorábbi és legfontosabb példa Gertrude Berg Molly Goldbergje, a The Goldbergs című, előbb rádiós, majd televíziós sorozat központi figurája. Molly szeretetteljes, gondoskodó, bölcs, ugyanakkor kissé kotnyeles anya volt, akinek zsidósága nem poénforrásként, hanem a mindennapi élet természetes részeként jelent meg. A későbbi évtizedekben azonban egyre inkább elterjedtek a harsányabb és kontrollálóbb karakterek: ilyen például Sylvia Fine, Fran Drescher anyja a The Nanny-ben (magyar címe: A dadus), vagy Mrs. Wolowitz a The Big Bang Theory-ban (Agymenők), akinek a fia feletti állandó aggódása, kritizálása és beavatkozása már szinte önálló komikusi kellékké vált. A Crazy Ex-Girlfriend Naomi Bunch-a pedig szinte tudatosan idézi meg a klasszikus „zsidó anya” valamennyi elemét: túlságosan is beleszól lánya életébe, folyamatosan kritizálja, és a szeretetet gyakran elvárásokkal kapcsolja össze. Ugyanakkor a kortárs sorozatokban már megjelentek árnyaltabb megközelítések is. A Transparent (Nincs titok) zsidó anyafigurái, köztük Shelly Pfefferman, lehetnek önzőek, kellemetlenek vagy éppen túlságosan is rátelepedők, de közben sebezhető, ellentmondásos és szeretetre vágyó emberként is megismerjük őket.
Nem lehet állítani, hogy a „zsidó anyai bűntudat” sztereotípiája teljesen a semmiből született. Mi magunk is megtapasztalhatjuk, milyen érzés ennek a másik oldalán állni: anyaként megpróbálni mindenkinek megfelelni, és közben a saját jóllétünket is háttérbe szorítani. Sokan hordoznak magukkal fájdalmas családi mintákat, traumákat, amiket felnőttként megpróbálnak feloldani – többek között azért is, hogy ne örökítsék tovább ezeket a gyermekeiknek.
A mélyen beágyazódott sztereotípiák ellenére azért van remény, hiszen a mostani szülői generáció tagjai közt sokan tudatosabban figyelnek az előző generációk hibáira, és szeretnének változtatni azon, amit problémásnak látnak.
Persze könnyű szeretettel gondolni a televízió és a filmek híres zsidó anyáira, akiknek a poénjain ma is nevethetünk. Ezek a karakterek valóban szórakoztatóak, és fontos részei lettek a zsidó kulturális reprezentációnak. Ám fontos, hogy ne romantizáljuk minden helyzetben ezt a sztereotípiát.
Reméljük, idővel több olyan zsidó anyát látni majd a filmekben és sorozatokban, akik felismerik a saját szorongásaikat, dolgoznak rajtuk, és nem teszik a gyerekeiket felelőssé a saját boldogságukért.
Forrás: Kveller
Zucker-Kertész Lilla
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
Mi van, ha magunkon nevetünk? – Réz András az UNSEREINER-ről