Nádas Péter halálára

Olyan friss a hír, hogy szinte felfoghatatlan: Nádas Péter nincs többé. Hiszen évtizedek óta az életünk része volt, mert a még életében klasszikussá vált művei által köztünk élt – pontosabban mi éltünk, olvastunk és tanultunk az ő sugárzó intellektusának fényében. Szikrázóan okos ember volt, és döbbenetesen fájdalmas, hogy az előbbi tagmondatot múlt időbe kellett tenni – hiszen Nádas Péter olyan jelenvaló az életünkben, mint az égen a Nap. S hogyan lenne képes a Nap örökre lenyugodni?

Múlt idő, jelenvalóság és emlékezet – munkásságának kulcsszavai ezek. Tőle tanultuk meg – ő pedig egyik mesterétől, Mészöly Miklóstól –, hogy nem elegendő tűpontosan írni, de ugyanilyen pontosan kell gondolkodni, beszélni, azaz: élni. Ehhez pedig kötelező szembenézni elsősorban saját magunkkal, másodsorban pedig azzal a társadalommal, amelynek nemcsak tagjai, hanem alakítói is vagyunk – mármint abban az esetben, ha komolyan vesszük jelenlétünket. Ő pedig komolyan vette, hiszen talán a legtudatosabban élő és gondolkodó kortársunk volt. Erre a komolyságra oktatott minket regényeivel és esszéivel is – még ha soha nem is állt szándékában didaktikusnak lenni.

Sok éve egyszer már „átélte” és meg is írta a saját halálát – ezúttal azonban nem jött vissza arról az útról, amelyen akkor elindult. 

Fakadjon áldás emlékéből!

---