Kötelező állásfoglalás – hogyan lett Ed Sheeran koncertturnéjából kulturális frontvonal

Közben egyre világosabban kirajzolódik az, ami jóval túlmutat Ed Sheeranen, a kortárs popkultúrában a hallgatás is politikai döntéssé válik.

A történet szeptember 4-én kezdődött a New Jersey-i MetLife Stadiumban. Macklemore, Ed Sheeran Loop turnéjának egyik előadója palesztinpárti beszédet mondott, a Free Palestine jelszót használta, és a gázai háború képeivel kísérte Hind’s Hall című politikai dalát. A fellépés után több későbbi koncerthelyszín jelezte a turné szervezőinek, hogy Macklemore részvételével nem kívánja megtartani a koncertet. Köztük volt a Gillette Stadium is, amelynek tulajdonosi köréhez Robert Kraft, a New England Patriots tulajdonosa és az antiszemitizmus elleni kampányok egyik jelentős amerikai támogatója tartozik. Macklemore végül kikerült a turnéból.

Ezzel az ügy új szakaszba lépett. Aaron Rowe, a Beoga, a Lukas Graham és Finneas is visszalépett Sheeran turnéjának tervezett fellépéseitől, tiltakozásként Macklemore eltávolítása miatt. Sheeran ekkor már abba a különös helyzetbe került, hogy saját állítása szerint nem ő tiltotta ki Macklemoret, mégis neki kellett viselnie egy olyan döntés politikai következményeit, amelyet stadionok, promóterek és egy több százmillió dolláros koncertgépezet szereplői hoztak meg.

Ez önmagában is érdekes változás a popsztárság természetében. A színpadon látott előadó mögött óriási gazdasági infrastruktúra működik, stadionok, biztosítók, promóterek, szponzorok, jegyértékesítők és befektetők. Egy politikai mondat következményéről így már rég nem kizárólag a művész dönt, miközben a közvélemény továbbra is úgy kezeli a popsztárt, mintha egyszemélyben kontrollálná az egész rendszert.

Sheeran végül szeptember 19-én, philadelphiai koncertje elején kénytelen volt nyilvánosan bocsánatot kérni azért, ahogyan az ügyet kezelte. A gázai helyzetet katasztrofálisnak, igazolhatatlannak és aránytalannak nevezte, beszélt a ciszjordániai igazságtalanságokról, miközben az október 7-i terrortámadást is elítélte. Azt mondta, soha nem akart aktivista zenész lenni, a történtek mégis a szólásszabadságról és a világ egyik legösszetettebb politikai konfliktusáról zajló vita közepébe sodorták.

Addigra azonban ez sem volt elég. Charlotte Church néhány nappal később egy cardiffi koncerten azzal támadta Sheerant, hogy a kapitalizmust választotta a helyes cselekvés helyett. Mások éppen ellenkezőleg, azt kérdezték, miért kell egy popénekesnek geopolitikai állásfoglalást tennie ahhoz, hogy elénekelhesse a Perfectet vagy a Shape of You-t.

Ma egy zenésztől, színésztől, írótól, influenszertől vagy divatmárkától is egyre gyakrabban elvárják, hogy szinte valós időben közölje erkölcsi pozícióját a világ minden nagy konfliktusáról. A semlegesség egyre kevésbé érvényes pozíció. Macklemore maga fogalmazta meg ezt a legvilágosabban, amikor szeptember 24-én bejelentette saját Free Palestine turnéját. Érvelése szerint 2026-ban már nem működik az apolitikusság, a közönség elvárja a művészektől, hogy használják a platformjukat, és álljanak ki ügyek mellett. A turné Dublinban, Párizsban és Londonban indul, bevételéből palesztinokat segítő humanitárius és érdekvédelmi szervezeteket támogatnak.

Ez is legitim felfogása annak, mire való a művészi nyilvánosság. Létezik ugyanakkor egy másik szemlélet is, a zenész jogai közé a politikai megszólalás és a távolmaradás szabadsága egyaránt beletartozik. De ez a második lehetőség éppen eltűnni látszik.

A művészek politikai véleménynyilvánítása önmagában aligha új jelenség, a művészet története tele van politikai művekkel, háborúellenes zenékkel, tiltakozó költészettel, diktatúrákkal szembeszálló írókkal. Bruce Springsteentől Bob Dylanen át Nina Simone-ig hosszú hagyománya van annak, hogy a popkultúra közvetlenül belépjen a politikai térbe.

De más kérdés a politikai megszólalás joga, és megint más annak elvárássá válása. A jelen kulturális klímában lassan egy harmadik kategória születik, a kötelező állásfoglalásé. Egyre kevésbé elegendő tartózkodni a sértőnek ítélt kijelentésektől, demonstrálni kell azt is, hogy valaki a megfelelő pillanatban, a megfelelő ügy mellett, a megfelelő intenzitással szólal meg. A hallgatásból így maga is politikai bizonyíték lesz. Az pedig sajnos nem kétséges, hogy az Izrael és a Hamasz konfliktusában melyik a világ fősodra által elvárt állásfoglalás.

Macklemore eltávolítását sokan a palesztinok melletti kiállás elhallgattatásának tekintették. Kraft és más bírálói ezzel szemben Macklemore megszólalásainak módját és korábbi, általuk antiszemitának tartott megnyilvánulásait emelték ki. A konfliktus így pillanatok alatt két egymást kizáró narratívává alakult, az egyikben politikai cenzúra történt, a másikban egy kisebbségi közösség védelme került előtérbe.

Az Ed Sheeran-botrány ezért jóval többről szól annál, hogyan kezelte egy világsztár egyik előzenekarának politikai akcióját. A történet azt mutatja meg, milyen gyorsan alakítja át a közösségi média logikája az egész kulturális teret egymással versengő erkölcsi táborokká.

A folyamatnak ráadásul saját lendülete van, Macklemore kiesik, más előadók visszalépnek, Sheeran magyarázkodik, ezért újabb kritikákat kap, majd Macklemore mindebből önálló politikai tőkét kovácsolva, saját turnét indít. Más sztárok beszállnak a vitába, mindenki fontosnak érzi, hogy megszólaljon, televíziós műsorok parodizálják Sheerant, és történet újabb és újabb szereplőket kényszerít arra, hogy elmondják, melyik oldalon állnak.

Még a turné legszimbolikusabbnak ígérkező állomása, Robert Kraft Gillette Stadiumjának két koncertje is része lett a történetnek, tüntetéseket szerveztek a helyszín elé, végül azonban a szeptember 25–26-i koncerteket egy közelgő heves vihar miatt törölték.

Nagyon nehéz ma kiszabadulni a politikai történetből, és a kérdés az, akarunk-e olyan kulturális közeget, amelyben minden énekesnek, színésznek, írónak és művésznek folyamatos geopolitikai vizsgát kell tennie ahhoz, hogy erkölcsileg elfogadható szereplője maradhasson a nyilvánosságnak.

Rubin Eszter

---