Közeledik
a Szimchát Torá, azaz a Tóra örömünnepe. Október 8-án, vasárnap a
Tóratekercseket elővesszük, táncolunk velük, éneklünk és örvendezünk. A
gyerekek is jönnek a zsinagógába, cukorkákat dobálunk, ők meg zsákokba gyűjtik
mindet. Ez az esemény a záróakkordja annak a nagyünnepi forgatagnak, amivel a
zsidó évet indítjuk.
De mi is a fő témája ennek a
napnak? Mi a nagy öröm oka? Az, hogy sikerült a Tórát befejeznünk? Vagy inkább
az, hogy ismét elkezdhetjük?
Mindig, amikor egy talmudi
traktátust befejezünk, örömteli, ünnepélyes lakomát (úgynevezett szijumot)
tartunk. Még akkor is, ha csak egy vagy két ember az, aki részt vett a
tanulásban, akkor is micve minél több ismerőst, barátot meghívni, hogy ők is
csatlakozzanak az ünnepséghez (Remo, Sulchán Áruch JD 246:26, Sábát 118b
alapján).
Ennek a célja az, hogy minél több
embert lelkesítsen a befejezés öröme. Bölcseink megértették az emberi lelket,
hogy nehezen vágjuk a fejünket új fejszébe, és még nehezebben viszünk véghez
egy nagyobb feladatot.
Ezért a jutalom, a siker érzése
nélkülözhetetlen motiváció.
Szüksége van rá annak is, aki
befejezte, és annak is, aki csak kacérkodik a gondolattal, hogy részt vegyen
ilyen tanulásban. Ezért nem jó, ha valaki „szerényen” a háttérbe húzódik, és
ünnepség nélkül fejezi be a tanulását.
Ennek a befejezési lakomának az
egyik legismertebb példája, a Szimchát Torá, amikor a Tórát – vagyis
Mózes öt könyvét – fejezzük be.
A Tórát az egész közösség olvassa,
az éves ciklus rendszere szerint. Aki szombatonként jön a reggeli imára, és
követi a hangos felolvasást, az máris úgy számít, mint ezen ünnepélyes
befejezés aktív résztvevője.
Nemcsak
a Tórát lehet befejezni
A Tóra az a könyv (pontosabban öt
könyv), amire az egész zsidóság épül. De korántsem ez az egyetlen könyvünk,
melynek befejezése okot ad az ünneplésre.
Aki a Tórát már befejezte, további,
jelentősebb horderejű könyvek befejezését is megfontolhatja. A Tanach
(betűszó: torá-neviim-ketuvim, vagyis Tóra, prófétai könyvek, egyéb szent
iratok) a Tórának a négyszerese, szöveghosszúság szerint. Szintén nagyjából
négyszeres hosszúságú a Misna hat rendje, a szóbeli Tan, a rabbinikus
hagyomány alapműve.
A (Babilóniai) Talmud ennél
már lényegesen hosszabb: a Tóra szövegének nem kevesebb mint 24-szerese. Éppen
ezért nemcsak akkor ünnepelünk, ha valaki az egészet befejezi, hanem akkor is,
ha a 40 traktátus bármelyikének végére ér. Ezek közül a legrövidebb (Támid) a
Tóra szövegének kb. 10%-a, míg a leghosszabb (Bává Bátrá) a Tóra szövegénél
nagyjából 10%-kal hosszabb.
„Ahogyan segítettél befejezni ezt a traktátust, úgy segíts elkezdeni más traktátusokat és könyveket – és befejezni őket.”
Ez az egyik olyan kérésünk, imánk,
amit elmondunk egy-egy traktátus befejezésekor.
Segítség kell az elkezdéshez, a
befejezéshez, a könyvekhez és a traktátusokhoz.
Amikor itt „könyvek”-et említünk
(és nem traktátust), abba azt is beleértjük, hogy néha írnunk is kell, nemcsak
olvasnunk. Különösen, ha a Teremtő már megsegített minket abban, hogy sok
mindent elolvassunk, meggondoljunk. Aki tanul, attól a tanítás is elvárható.
Egy könyv írásának a befejezése még jelentősebb öröm, mint az olvasásé (annak
ellenére, hogy a hagyományos zsidó szövegtanulás olyan mértékű figyelmet és
alaposságot követel meg az olvasáskor is, ami a szekuláris világban felülmúlja
az írásét).
De vajon ki az, aki azzal
büszkélkedhet, hogy be tudott fejezni az életében akár csak egyetlen könyvet?
Nagyon sokan azért nem írnak
könyvet, mert kevésnek gondolják magukat ehhez. Úgy tartják, hogy csak a
legkiválóbb kevesek kiváltsága lehet ez, akiknek elég tudás a rendelkezésükre
áll.
Mindannyiunk
fejében ott vannak a még meg nem írt könyvek
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy
egyre inkább divatba jönnek az „emlékiratok”. Lassan egy komplett iparág épül
arra, hogy idősebb emberek számára megkönnyítsék ezt a folyamatot.
Elegendő, ha beszélgetnek vele,
elmeséli az életét, vagy felmondja hanganyagban, és mások leírják,
megszerkesztik neki „élete könyvét”.
Ebből azt tanulhatjuk, hogy egy könyv
megírása nem is annyira ijesztő dolog, mint amilyennek tűnik. A könyvek
hosszúnak tűnnek, de az, hogy milyen tudás lapul a fejünkben, annak legtöbbünk
nincsen tudatában.
Vegyük például a hosszú
beszélgetéseket. Sokszor az ember azt tervezi, hogy beszélget egy barátjával
néhány percet. Aztán azon kapja magát, hogy már órák óta beszélgetnek.
Ugyanígy van ez az írással is. Az
ember nem érzékeli azt, hogy mi van a felszín alatt – mennyi információ és
mennyi részlet, az ő fejében és emlékeiben is. Ezért, ha van bármi olyan téma,
amiről az ember szívesen beszél és foglalkoztatja őt, az már önmagában egy
garancia arra, hogy arról tud írni egy könyvet.
Ezért aki a Tórát tanulja,
gondolkodik rajta, és elmélyed benne, az a Tóráról is képes könyvet írni.
Azóta, hogy Mózes lehozta nekünk a
Tórát a Szináj hegyről, egészen a mai napig, egyre-másra jelennek meg a Tóra
különböző részeinek a magyarázatai: a zsidó filozófiának, gondolkodásnak,
törvényeknek, szent szövegek magyarázatainak és összefüggéseinek a különböző irányból
megvizsgált részletei.
Merítsünk erőt a mostani Szimchát
Torá ünnepéből, és értsük meg, hogy mire vagyunk igazán képesek!