Ritka alkalom részesei lehettünk a Hunyadi téri zsinagógában, ahol Fináli Gábor rabbi meghívására és vezetésével négy különböző zsidó irányzathoz tartozó rabbi órákba nyúlóan vitázott arról, hogy a vallásos zsidó nőknek kell-e tfilint kötniük, s ha igen, akkor ezt vajon hol tehetik meg. Kifejtették érveiket pro és kontra, s habár nem jutottak egyezségre, a beszélgetésnek nem kevés haszna és tanulsága volt + VIDEÓ
A Vitaest a hagyomány jelenéről és jövőjéről című, tegnap esti rendezvényen Kántor Anita reform rabbinő, Radnóti Zoltán neológ főrabbi, Szántó-Várnagy Binjomin ortodox rabbi és Vári György, a Bét Orim rabbija vitázott egymással. Az apropót az adta, hogy a Bét Orim jóvoltából idén január 10-től minden hónap második szerdáján reggel a Bálint házban zsidó nők is tfilinben, tálitban imádkozhatnak a férfiakkal együtt.
Telt ház volt a zsinagógában
De ha pontosabbak akarunk lenni, nem kizárólag ez szolgáltatta az apropót a vitaesthez. Hanem az, hogy mivel a fönti információt leközlő Szombat folyóirat cikkének címe ez volt: Ahol nők is köthetnek imaszíjat Budapesten, Radnóti főrabbi úgy érezte, meg kell írnia, hogy e címadás szerinte félrevezető.
Mint a Facebook-bejegyzésből és a Hunyadi téri zsinagógában is kiderült: Radnóti Zoltán azt kifogásolta, hogy a cikk címe azt sejteti: a nők Budapesten nem köthetnek imaszíjat, csak a cikkben említett helyszínen. Érvelése szerint igenis köthettek és köthetnek a nők tfilint Budapest egész területén, kivéve azokat a zsinagógákat, ahol ezzel megosztanák vagy megbotránkoztatnák a közösséget.
Vári György erre azt hangsúlyozta: abban igaza van Radnóti főrabbinak, hogy a nők minden következmény nélkül köthetnek tfilint magánlakásokban, ám a Bét Orim kezdeményezésének lényege, hogy a nők ezt immár zsidó közösségben tehetik meg.
S azért választották éppen a Bálint házat – érvelt –, hogy senkinek az érzékenységét ne sértsék.
A továbbiakat illetően a beszélgetés menetét leszűkíthetjük két érdemi kérdésre: az egyik az, hogy van-e halachikus, vallásjogi akadálya a nők tfilinkötésének; a másik az, hogy azokban a magyar zsinagógákban, ahol van reggeli minjen, vajon miért nem köthetnek tfilint a nők.
A vitát azért érdemes e két kérdésre szűkíteni, mert az amúgy telt házas rendezvény hihetetlenül hosszúra nyúlt: este negyed 7 körül kezdődött és fél 10-kor ért véget, pontosabban nem is véget ért, hanem csak félbeszakadt.
Hiszen a vitázó felek igazából nem jutottak érdemi eredményre – leszámítva azt, hogy az is nagy eredménynek tekinthető, hogy ez a vitaest megszerveződött és nagyon-nagyon sokan voltak kíváncsiak rá.
Ami a nők tfilinkötésének halachikus kérdését illeti: Radnóti rabbi azzal érvelt, hogy a nőknek igazából nincs megtiltva a tfilinrakás, csak fel vannak mentve alóla.
Mint mondta, a tórai 613 parancsolat 248 tevőleges micvája közül csak néhány parancsolat alól vannak felmentve a nők, ezek egyike a tfilinkötés (a többi a cicitrojtokra, a luláv-csokorra, a sófárra és a Smá-imára vonatkozik).
Mondandójának lényege az volt, hogy akkor támogatná, hogy egy nő is kössön tfilint, ha az nem kéthetente történik meg, mint a Bét Orimnál, hanem minden egyes nap, amikor a férfiaknak tfilint rakni kötelező. Mint fogalmazott: helyes volna, hogy minden zsidó férfi és minden zsidó nő rakjon tfilint, akkor viszont mindenki tartsa be az összes többi micvát is.
Vagyis azok a nők, akik a Bét Orimnál tfilint kezdenek kötni, ezután (a kivételes napokat leszámítva) minden nap kössenek tfilint, továbbá tartsák meg a szombat és a kasrut szabályait is.
Vári György ezzel szemben onnan közelítette meg a kérdést, hogy egyrészt alapvető erkölcsi ügy a nők számára az egyenlőséget megadni a zsidó közösségekben; másrészt már nagyon régen nem áll fönn az a helyzet, amikor a nők az önrendelkezési jogukat tekintve a rabszolgákkal és a gyerekekkel álltak alacsony szinten.
Márpedig mivel a nők természetesen egyenlőek a férfiakkal, meg kell nekik adni annak az örömét és lehetőségét, hogy zsidó közösségben köthessenek tfilint a férfiakkal együtt – emelte ki.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a közönség reakciói alapján az est folyamán Vári György megjegyzései aratták a legnagyobb sikert – többször megtapsolták.
A föntiekhez Kántor Anita azt tette hozzá: számára a tfilin felrakása mély vallási, spirituális élmény:
hiszen amikor az ember karjára és fejére ráfeszülnek az imaszíjak, úgy érzi, mintha beleburkolózott volna a hitébe, s mintha eggyé vált volna a zsidóságával. Ezt az élményt szerinte a nőknek meg kell adni.
Amilyen természetességgel támogatja egy reformközösség rabbinője a nők tfilinrakását, olyan természetességgel nem pártolta azt Szántó-Várnagy Binjomin ortodox rabbi. Fel is vetődött a kérdés, hogy ortodox rabbiként miképpen szolgálhat az OR-ZSE zsinagógájában, mire elárulta: az ortodoxia legmagasabb helyeiről kellett ehhez engedélyt kapnia.
Szántó-Várnagy Binjomin megnyilvánuásait azonban nem valamiféle „vaskalapos szigorúság” vezérelte, hanem az ortodoxia mögött álló sok évszázad mára mélyen rögzült hagyományrendszere. S ebből az következik: az ortodox vallásgyakorlással egyáltalán nem fér össze, hogy a nők is tfilint kössenek.
Igazából ez volt a vita azon pontja, ahonnan még izgalmasabb irányt vehetett volna a beszélgetés.
Hiszen azt mintha a vita minden résztvevője természetesnek vette volna, hogy ortodox zsinagógában nem lehet a nőknek tfilint kötni, ennélfogva az ortodox Szántó-Várnagy Binjomin nem is kapott olyan kérdéseket, mint a neológ Radnóti Zoltán.
Senki nem kérdezte meg az ortodox rabbit, hogy az ortodox zsinagógákban mikor fognak tfilint kötni a nők, a neológ főrabbinak azonban újra és újra nekiszegezték, hogy lát-e lehetőséget változásra ezen a téren.
Balról jobbra: Szántó-Várnagy Binjomin, Vári György, Kántor Anita, Fináli Gábor, Radnóti Zoltán
Radnóti többször is elmondta: egy rabbi nem oszthatja meg a közösségét, márpedig ez a kérdés megosztaná a közösséget, s érthető módon egy rabbi sem akarja elveszíteni a híveit. Így hát a Bét Sálom zsinagógában sem tudja elképzelni a nők tfilinkötésének bevezetését, dacára annak, hogy ő maga a nőket tekintve egyenlőségpárti.
Kántor Anita megjegyzésére, hogy miért takarózik a közösségével, Radnóti azt felelte: nem a közösségével takarózik, hanem az évek alatt megtapasztalt realitásokból indul ki.
Ráadásul meglátása szerint a magyar zsidóság sokkal komolyabb kihívásokkal néz szembe annál, mint a nők tfilinkötésének kérdése.
A vitaesten a felek nem jutottak dűlőre, azonban a beszélgetés hozadéka nem kevés: egyrészt a résztvevők számából kiderült, hogy „a női téma” sokakat sokkal jobban érdekel, mint más, a zsidóságot szintén alapvetően meghatározó témák, azaz a szombattartás, a kóser étkezés, a vegyesházasság, a minjenproblémák stb.
Másrészt kiderült az is, hogy a hagyománynak vannak olyan elemei, amelyek a jelenlévő rabbik szerint is megértek az átgondolásra (igaz, az ortodoxia ez alól is kivétel).
Harmadrészt világos volt az is, hogy a vitázó felek tudják: a szóban forgó „női témára” minden bizonnyal nem a jelenlegi zsidó intézményrendszer fog megoldást kínálni, hanem azok az alulról szerveződő közösségek, amelyek ezt a kérdést fontosnak tartják és lelkesedésük nem hamvad el.
