Olyan volt a színpadon, mintha ő sem értené, hogy kerül ilyen finom helyre. Ő volt a megtestesült, ízig-vérig kispolgár, aki igazságot szolgáltatott ennek a sokat szidott osztálynak. Elbűvölően csúnya óriáscsecsemő, a világ legzseniálisabb futballszurkolója, az MTK leghíresebb drukkere, Kellér Dezső és Nóti Károly állandó színésze.
135 éve, 1885. március 4-én a kárpátaljai Beregrákoson született Salamon Béla, a magyar kabarészínpad egyik legnagyobb egyénisége, akinek nevéhez olyan szállóigék fűződnek, mint a Ha én egyszer kinyitom a számat... és a Lepsénynél még megvolt.
Salamon Béla Az elemi iskolát Berettyóújfaluban végezte, majd Pesten a Wesselényi utcában működő izraelita polgári iskola tanulója lett, ahol padtársa egy Kann Gyula nevű fiú volt, aki később Kabos Gyulaként vált ismertté.
Salamon színi tanulmányokat nem folytatott, kereskedősegédből lett műkedvelő színész, „hivatásosként” először 1913-ban a Royal Orfeum, majd a Royal Sörkabaré színpadán lépett fel. Első nagy sikerét 1921-ben az Apolló Kabaré Vonósnégyes című jelenetében aratta.
Szőke Szakáll híres bohózata örökzöldnek bizonyult: még Salamon Béla életében többször felújították, sőt a televízió is rögzítette, s azóta is több alkalommal láthatta a közönség kívánságműsorokban. Ebben a jelenetben hangzik el egyik szállóigévé vált mondása, a „Szintén zenész!”.
A korabeli Budapest majd minden kabaréjában fellépett, majd 1923-ban megalapította és Nagy Endrével közösen igazgatta a Teréz Körúti Színpadot.
Zsidó származása miatt 1939-től 1945-ig színházban nem játszhatott, csak a zsidótörvények miatt a színpadtól eltiltott művészeket tömörítő OMIKE Művészakció estélyein lépett fel időnként 1940 és 1944 között.
A háború után rendszeresen játszott a Kamara Varietében, 1951-es megalakulásától kezdve haláláig a Vidám Színpad tagja volt, ahol a közönség igazi kedvencének számított.
Élete végéig a félszegségében is ravasz kisember figuráját alakította kiválóan, nagysikerű kabarétréfák egész sorában. A pesti átlagpolgár állandó szerepkörében – hol epésen, hol érzelmesen – a jogos indulatokat is képes volt kifejezésre juttatni.
A maga korában hihetetlenül népszerű volt, ha belépett a színpadra, percekig tartó tapsvihar fogadta.
Ma már nem sokan tudják, hogy az ő nevéhez fűződnek az olyan szállóigék is, mint a „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni!”, és a „Lepsénynél még megvolt!”
A magánéletben is kedves, vidám, közvetlen ember élvezte a közönség szeretetét, bárkivel, bárhol szívesen leállt diskurálni, soha semmilyen felkérést nem utasított vissza.
Többször fellépett például a lipótmezei elmegyógyintézet ápoltjai előtt jótékony célú előadásokon. A futballért fiatalkora óta rajongott: az MTK törzsszurkolójaként is ismertté vált.
„Színésznek kegyetlenül rossz volt. Salamon Bélának: egyedülálló zseni. Egyszeri, megismételhetetlen, utánozhatatlan, követhetetlen” - mondta róla Szuhay Balázs, egykori partnere és kollégája.
Salamon önmagán is tudott nevetni. Hatalmas méretű lábai állandó élcelődés tárgyai voltak, de nem bánta, még rá is játszott. Arra a kérdésre, hogy hányas cipőt hord, így válaszolt: „Negyvennyolcasat, inkább szorítson egy kicsit.”
Számos filmben játszott epizódszerepeket, emellett folyóiratokban krokikat, karcolatokat publikált. Hej, színművész című kötete 1939-ben, a Szódásüveg és környéke 1963-ban jelent meg. Érdemes művészi címét 1958-ban kapta. Budapesten halt meg 1965. június 15-én.
***
Címlapképünkön: Salamon Béla Madaras Vilma és Járai Katalin színművésznők társaságában 1962-ben
.jpg)