Egy tragikus különc, aki mindössze 40 évnyi élet során mindent elért. Remek sportoló, kivételes edző, háborús hős és hadirokkant egyszerre. Olimpiai bajnokok felfedezője, uszodaépíttető, sportszakíró és „felfedező”, aki rémesen fiatalon, mégis épp időben halt 1933-ban.
Az MTK-ban kezd úszni tizenévesen: a medencéből többé nem száll ki, de a magányos és monoton úszás helyett gyorsan átvált egy csapatsportra, a vízilabdára közvetlenül azelőtt, hogy Szarajevóban agyonlőtték a trónörököst, és az első világháború megkezdődött a tébolyult tömegpusztításnak az a korszaka, amelyet „rövid 20. századnak” nevezünk. Az ügyes fiatal vízilabdázó hátvéd is villámgyorsan a fronton találta magát, ahol szintén szépen helyt állt, szerzett előbb egy nagy ezüst vitézségi érmet, aztán egy Signum Laudist és végül néhány súlyos, életre szóló sérülést. Ekkor dőlt el, hogy térdsebesülése miatt örökre bicegni fog, és hogy nem születhet gyermeke: hogy egyedül él majd egy olyan sportág önzetlen szerelmeseként, edzőjeként, amelyben maga nem futhatta már ki a formáját igazán. Ekkor járt a húszas évei közepén.
Még a háború alatt, már hadirokkantként figyelte az Erzsébet-híd pesti hídfőjéhez úszni kijáró gyerekeket, adott nekik labdát és tanítgatni kezdte őket: a srácok közül nem egy vált alapemberré a közeljövő olimpiai bajnok válogatottjában. Az MTK utánpótlás-csapataként kezdték, „Komi bácsi” imádta őket: jegyeket akart nekik szerezni az akkor már egészen nagyszerű MTK-focicsapat meccseire, de a nagy Brüll Alfréd, szegény, meghozta élete talán egyetlen rossz döntését: nem adott jegyeket, és Komi bácsi habozás nélkül a gyerekeket választotta a klubbal szemben. Kiballagott Óbudára, és megállapodott a III. kerületi TVE vezetőivel és itt lett a felfedezettjeivel magyar bajnok. Ezekben az években osztogatott télikabátokat állítólag a játékosoknak, ekkortájt vezette be az új edzésmódszert, hogy a parton is dolgozni, erősíteni, súlyzózni kellett, ekkor rakta össze jóformán a semmiből a világ legjobbjai közé tartozó magyar csapatot szövetségi kapitányként is, amely az addig verhetetlennek hitt angolokat is megverte már a következő olimpián: a magyar vízilabda Komjádi Béla irányításával világhírűvé vált és ez aztán máig is így maradt.
Az állását is feladta a vízilabda miatt, szövetségi tisztségviselőként, sportújságíróként dolgozott, nyert két világbajnokságot zsinórban, és ráadásnak még egy olimpiát 1932-ben, 40 évesen Magyarországnak. Közben gyorsan összedobta a vízipóló című alapvető, nemzetközileg is magasan jegyzett könyvét és egy uszoda építését is kijárta, az első fedett uszodáét Pesten, amely ma az ő nevét viseli, a „Komjádiét”. A vízilabda mellett még a szabadság érdekelte, budapesti városatya volt a korszak kicsi és bátor liberális pártja, a Nemzeti Demokrata Párt képviseletében, amelyet egy másik nagy, magányos különc, Rassay Károly, a magyar zsidóság önzetlen védelmezője vezetett. A párt ifjúsági szervezetét, toborzását nagyban segítette Komi bácsi jelenléte.
Szorgalmas ember volt és alighanem érezte azt is, hogy nincs sok ideje. Pár nap volt már csak hátra a 41. születésnapjáig, amikor agyvérzésben meghalt.
A magányos embert családja helyett tágabb családja a vízilabdások kísérték nyughelyére a Kozma utcai zsidótemetőben. A csapat, amelynek játékán még ott volt az ő keze nyomán, Hitler olimpiáján, Berlinben is győzött, már nélküle, ahogy azt sem élte meg, hogy a mindinkább a náci Németország vonzáskörébe kerülő magyar állam zsidótörvényekkel köszönje meg neki a szolgálatait, nem élte meg a holokausztot, és hogy liberális politikai szövetségesét, Rassay Károlyt a náci megszállók példás bátorsága jutalmaként Mauthausenbe hurcolják, aztán, amikor hazajön, a kommunisták kitelepítsék.
Emlékét, a voltaképpeni alapítóét, minden sikerével és erőfeszítésével őrzi a modern magyar vízilabdasport, amely az ő teremténye: minden új nemzedék abba a házba lép be, amelyet ő emelt lassan egy évszázda. Az Örökkévaló Isten erős emlékezetet adott neki meg nem született gyermekeiért cserébe, amely, ahogy a próféta mondja, erősebb fiaknál és leányoknál.
Komjádi Béla ma, a magyar szabadság ünnepén lenne 125 éves. Legyen áldás az emléke.
