Eltérő emlékezetek, disszidens rabbik, menekülttábori antiszemitizmus: ez is '56 része

Zsidó hős-e, aki már nem is tekinti magát zsidónak?

Előadásában Zima András professzor arra mutatottr rá, hogy az 1956-os forradalomnak nincs egységes zsidó emlékezete. Azt egyaránt alakították, alakítják személyes tapasztalatok, a holokauszt traumája, a családok társadalmi helyzete és a későbbi politikai értelmezések. Az előadó két győri példán keresztül mutatta be az eltérő emlékezeti mintákat, figyelmeztetve arra: az egyéni történetekből természetesen nem szabad általánosításokat levonni.

Zima András családi beszélgetésekre, valamint a Mazsihisz Szeretetkórházában készült, összesen hat interjúra támaszkodott. Hangsúlyozta: ezek nem reprezentatív kutatás eredményei, hanem személyes elbeszélések, amelyekből óvatosan lehet következtetni tágabb társadalmi jelenségekre. A „zsidó” és a „zsidó származású” megjelölés különbségére is kitért: beszélgetőtársai között voltak, akik származásukat számon tartották, de önmagukat már nem tekintették zsidónak.

Az emlékezés hátterét az 1945 utáni újrakezdés is meghatározta. A holokauszt túlélői új tájékozódási pontokat kerestek; a cionizmus mellett a kommunizmus is kínált számukra azonosulási lehetőséget. Az előadó az Új Élet Bibó István tanulmányához kapcsolódó, 1948–1949-es írásain keresztül érzékeltette a szocialista asszimiláció ígéretét: azt az elképzelést, hogy az új társadalmi rendszerben a beilleszkedés vallásváltás nélkül is megvalósulhat. A későbbi családi elbeszélésekben ennek az önértelmezésnek a nyomai is megmaradtak.

Az egyik bemutatott történet Földes Gáborhoz, a győri színházi élet ismert alakjához, a forradalom résztvevőjéhez, a megtorlás kivégzett áldozatához kapcsolódott. Földes a forradalommal rokonszenvező zsidók emlékezetében Angyal István mellett pozitív azonosulási mintává válhatott. A professzor ugyanakkor felvetette:

– Mennyiben indokolt utólag zsidó hősként megjeleníteni olyan embereket, akik magukat már nem feltétlenül tekintették a zsidó közösség tagjának? Hiszen az emlékezés ilyenkor könnyen a jelen identitásigényeit vetítheti vissza a múltra.

A másik győri példa a félelem és az antiszemita fenyegetettség emlékezetét világította meg. Egyes túlélők 1956 eseményeit a vészkorszak tapasztalatain keresztül értelmezték, a fenyegető szereplőkben nyilasokat vagy „kisnyilasokat” láttak. Ez az olvasat „szerencsésen” találkozott a Kádár-rendszer hivatalos ellenforradalmi elbeszélésével, amelyben hangsúlyos szerepet kapott az ilyen és ehhez hasonló negatív jelenségek interpretálása.

Az előadó a rendszer „fehér könyveihez” kapcsolódó győri kiadványból olyan visszaemlékezést is idézett, amely fogva tartásról, bántalmazásról és zsidóellenes fenyegetésekről számolt be. Elemzésében az általánosítás módjára helyezte a hangsúlyt: arra, hogyan válhatott egy-egy megrázó tapasztalat az egész forradalom megítélésének alapjává. Zima András szerint az eltérő emlékezetek megértéséhez azt is vizsgálni kell, mit hozott az adott családnak az 1945, majd az 1948 utáni átalakulás: felemelkedést, biztonságot, státuszvesztést vagy újabb sérelmeket.

Más történetet őrizhetett meg a forradalomról az, aki 1956-ban emigrált, és mást az, aki itt maradt.

A családi emlékezetben így a forradalom eseményei összekapcsolódtak a holokauszt tapasztalatával, a szovjet felszabadítás emlékével és a szocialista rendszerhez fűződő személyes viszonnyal.

Neológ rabbik és rabbinövendékek disszidálása

Kelemen Ágnes, az OR-ZSE adjunktusa előadásában arról beszélt, hogy az 1956-os emigráció olyan magyarországi zsidó közösségeket fosztott meg rabbijaiktól és leendő vallási vezetőiktől, amelyek már korábban is az elöregedéssel, az elvándorlással és a vallási tudás átadásának nehézségeivel küzdöttek. Előadásában neológ rabbik és rabbinövendékek távozását, valamint külföldön folytatódó pályáját mutatta be, elöljáróban pedig a vidéki vallási élet törékenységét korabeli beszámolókkal érzékeltette.

Vésztőn már az is a közösség teljes jelenlétét jelentette, ha a kis szórvány valamennyi tagja eljutott a templomba. A rabbik feladata közben megváltozott: a meglévő vallási érdeklődés kielégítése helyett egyre inkább annak felkeltésére kellett törekedniük. A nemzedékek közötti tudásátadás hiányait jelezte az a megállapítás, hogy a hét–tizenkét éves gyerekek már nem ismerték a héber betűket.

Kelemen Ágnes előadásában az emigráció hétköznapi körülményeit a Szappanos testvérek története hozta közel. Ádám és Gábor a rabbiképző internátusában lakott; távozásukról egy leltári irat is tanúskodik. Az 1957. áprilisi átadáskor az intézmény munkatársa azt jelentette, hogy az ország elhagyásakor két lepedőt, egy dunnahuzatot és két törülközőt nem adtak vissza. Az ágyneműhiány későbbi vizsgálata ugyanakkor az internátus rendkívüli helyzetére is rávilágított: a forradalom idején menekült családokat helyeztek el az épületben, majd helyreállítási munkák folytak, így a hiányoknak több lehetséges magyarázatuk is volt.

Mint az adjunktus kifejtette: a testvérek útjának következő állomását már a Joint dokumentumai őrizték meg. Szappanos Gábort 1956. december 11-én regisztrálták Bécsben, úti céljaként az Egyesült Államokat tüntették fel. A hazai intézményi iratok és a segélyszervezet nyilvántartása így ugyanannak a kivándorlásnak más-más mozzanatát tette láthatóvá.

Kelemen Ágnes a távozó rabbik magyarországi működési helyeit és külföldi pályáit is áttekintette. Jólesz Károly, Komlós Ottó, Lőwenheim Miksa és Morgenstern Benő Lajos esetében Izrael, Klein Tibornál az Egyesült Államok, Rácz Zoltánnál Kanada szerepelt úti célként. Több életút azonban nem egyetlen országban folytatódott: Schmelzer Imre pályáján Svédország és a svájci Sankt Gallen, Schmelzer Kornéléban Dánia és a Jewish Theological Seminary könyvtárigazgatói tisztsége jelent meg. A korábban Debrecenben működő Weiss Miksa 1959 és 1961 között finn főrabbiként szolgált, majd az Egyesült Államokba került.

Az előadás az azonosítás nehézségeire is kitért, így a két, eltérő születési évű Róth, illetve Roth Ernő megkülönböztetésére. A személyes pályák pontos feltárása egyszerre mutatja meg, milyen veszteséget jelentett a kivándorlás az itthoni vallási életnek, és hogyan folytatódott a Magyarországon képzett rabbik vallási, tudományos és közösségszervező munkája külföldön.

Félelem, félelem, félelem…

Michael L. Miller professzor azt hangsúlyozta, hogy 1956 történetének különböző, mégis gyakran összemosódó része a zsidóellenes erőszaktól való félelem, a tényleges antiszemita incidensek és azok politikai felhasználása is. Előadásában ezek szétválasztására vállalkozott magyar zsidó menekültek vallomásain és nemzetközi zsidó szervezetek jelentésein keresztül, kitérve az ausztriai menekülttáborok tapasztalataira.

A kiindulópont egy, a Szabad Európa Rádió kutatóintézetében megőrzött jelentés volt, amely a Dohány utcai zsinagóga előtti antiszemita tüntetésről számolt be. Az előadó hangsúlyozta: a leírt megmozdulás nem a forradalom alatt, hanem hetekkel korábban, a nyilas vezetéssel szimpatizáló Páger Antal színművész hazatéréséhez kapcsolódva történt. A forrás így elsősorban azt érzékelteti, hogy

a zsidóellenes indulatoktól való félelem már október 23. előtt jelen volt,

s ez egyúttal azt is megmutatja, hogyan kapcsolódott össze az antiszemita beszédben a kommunista vezetők zsidó származása a zsidóság kollektív megbélyegzésével.

Az előadás egyik fő forrása a Columbia Research Project Hungary egyik gyűjeteménye volt, amely 626 menekültinterjút tartalmaz. A vizsgálat azon belül 36 olyan ember vallomására összpontosított, aki zsidónak vagy zsidó származásúnak mondta magát. Beszámolóikban visszatérő elem volt a pogromtól való félelem, majd annak meglepett megállapítása, hogy

személyes tapasztalataik nem igazolták előzetes várakozásaikat.

Többen támogatták a forradalmat, vagy részt is vettek benne; az antiszemitizmus jelentőségének kisebbítése náluk a felkelést megbélyegző kommunista értelmezéssel szembeni állásfoglalást is szolgálhatta.

Miller professzor kitért arra, hogy zsidó segélyszervezetek ugyancsak igyekeztek ellenőrizni az atrocitásokról terjedő híreket. Az American Jewish Committee európai igazgatója, Zaharia Shuster 1956. november 19-i memorandumában az általa összegyűjtött beszámolók alapján elutasította a forradalom alatti zsidóellenes erőszakról és gyilkosságokról szóló vádakat. Az előadás ezt a korabeli helyzetértékelést a politikai küzdelem összefüggésében is bemutatta: a Kádár-rendszernek érdekében állt fasiszta ellenforradalomként ábrázolni a felkelést, ezért az antiszemitizmusról szóló állításoknak közvetlen propagandaszerepük volt.

Az ausztriai menekülttáborokból ugyanakkor dokumentált antiszemita incidensekről érkeztek jelentések. A Salzburg környéki táborok egyikében 1957 januárjában súlyos zsidóellenes fenyegetésekről számoltak be. A feszültséget a jelentések szerint az a hiedelem is táplálta, hogy a zsidó menekültek előnyt élveznek az Egyesült Államokba történő kivándorlás során.

Az osztrák sajtó egymással ellentétes politikai magyarázatokat adott a történtekre. A konzervatív Salzburger Nachrichten a tábori erőszak alapján vonta kétségbe a magyar szabadságharcosokról kialakult kedvező képet. A szociáldemokrata Arbeiter Zeitung viszont a Kádár-rendszer provokációját és ügynökeinek tevékenységét látta a háttérben. Az előadó az utóbbi magyarázatot sem kezelte bizonyított tényként.

Az elemzés központi kérdése az volt, hogyan váltak a forradalom későbbi megítélésének eszközévé az attól időben és térben elkülönülő események. A tábori antiszemitizmusból többen arra következtettek, hogy a forradalom is pogromokba torkollott volna, ha nem verik le. Az előadás szerint ez a feltételezés a menekültek egy részének emlékezésében is megjelent: miközben elutasították a forradalom antiszemita minősítését, a rettegett erőszak elmaradását olykor puszta szerencsének tulajdonították.

Fotók: Mazsihisz.hu / M. Schmidt János

A KONFERENCIÁRÓL A KÖVETKEZŐ CIKKEKET TETTÜK KÖZZÉ HONLAPUNKON: