Dr. Toronyi Zsuzsanna: Titkok titka, avagy amikor a hiány is történelmi forrás…

„Titkok titka – 1956 emlékezete a zsidó gyűjteményekben” címmel tartott előadást dr. Toronyi Zsuzsanna A magyar zsidók és az 1956-os forradalom című, kétnapos nemzetközi konferencián, amelyet az OR-ZSE szervezett a JDC Magyarország és a T12 Tanház támogatásával. zárónapján. A főigazgató a múzeum gyűjteményének és levéltári forrásainak vizsgálatán keresztül mutatta be, miként alakult a magyarországi zsidóság történelmi emlékezete az 1956-os forradalmat követő évtizedekben. Előadásának kiindulópontja egy meglepő felismerés volt:

amikor az intézmény gyűjteményében az 1956-os eseményekhez kapcsolódó tárgyakat és dokumentumokat kezdte keresni, szinte semmit sem talált, a kutatás azonban éppen ettől vált különösen érdekessé.

A muzeológiában ugyanis nemcsak a fennmaradt emlékeknek, hanem a hiányuknak is lehet történeti jelentősége. Egy gyűjteményből hiányzó tárgycsoport, egy megszakadó leltárkönyv vagy egy elveszett dokumentáció éppúgy árulkodhat egy korszakról, mint a fennmaradt tárgyak. A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy mi található a múzeumban, hanem az is, hogy miért nincsenek ott bizonyos emlékek, amelyeknek az intézmény gyűjtési hagyományai alapján jelen kellene lenniük.

Toronyi Zsuzsanna hangsúlyozta: a zsidó múzeum történetében különösen fontos a hiány fogalma, hiszen az intézmény alapításától kezdve arra törekedett, hogy a magyarországi zsidóság életének minél több területéről őrizzen meg dokumentumokat és tárgyakat. Az 1912-ben megfogalmazott gyűjtési alapelv szerint nem kizárólag vallási kegytárgyakat vagy művészeti alkotásokat kellett gyűjteni, hanem mindent, ami a magyar zsidóság történetéhez és kultúrájához kapcsolódik. Ehhez képest az 1956-os forradalomnak alig maradt közvetlen nyoma a múzeumi gyűjteményben.

Két tárgy között: 1956 októberétől 1957 februárjáig

Az előadó a múzeum korabeli leltárkönyvének két bejegyzésével szemléltette a történeti hiányt. Az egyik 1956. október 21-én, vagyis a forradalom kitörése előtt két nappal keletkezett. Ezen a vasárnapon Grünwald Fülöp, a múzeumot önkéntesként gondozó szakember egy mindössze kilenc centiméter magas, ezüstből készült, erősen kopott fűszertartót vett nyilvántartásba. A tárgyat Fürst Ignác ajándékozta a múzeumnak, s az előadó szerint eredetileg feltehetően nem is zsidó rituális használatra készült.
A következő leltári bejegyzés csak 1957. február 10-én született meg, amikor egy 1938-ban készített gipszportré került a gyűjteménybe.

A két dátum között a leltárkönyv hallgat.

A múzeum működésének ezt a megszakadását Toronyi Zsuzsanna párhuzamba állította az Új Élet történetével, amely a forradalom idején szintén megszűnt megjelenni, és csak 1957 tavaszán indult újra. A múzeumi nyilvántartásban nem maradt nyoma annak, hogy az 1956. október 21. és 1957. február 10. közötti időszakban milyen gyűjtőmunka folyt, vagy folyt-e egyáltalán. Mindez azért különösen feltűnő, mert az intézmény munkatársai korábban egészen másként viszonyultak a saját koruk történelmi eseményeihez.

Emlékeztetett arra, hogy már 1942–1943-ban, a holokauszt idején tudatosan gyűjtötték a zsidóüldözés dokumentumait. Ez akkoriban egyáltalán nem számított magától értetődő múzeumi gyakorlatnak: az intézmény munkatársai nem csupán a régmúlt emlékeit őrizték, hanem saját jelenük történelmi jelentőségét is felismerték.

Az előadó felidézett egy 1942-ből származó megrendítő emléket: munkaszolgálatosok egy neveket tartalmazó dokumentumot és egy siviti táblát küldtek a múzeumnak, azzal a kéréssel, hogy őrizzék meg a nevüket az utókornak, mert attól tartottak, hogy valamennyiüket meg fogják gyilkolni. A zsidó múzeum ezzel már a holokauszt idején a közösségi emlékezet megőrzésének intézményévé vált. Nem csupán műtárgyakat gyűjtött, hanem az emberi életek és a pusztulással fenyegetett közösségek emlékezetét is.

’56-ban viszont ez a hagyomány megszakadt. Toronyi szerint ennek több oka is lehetett: nem volt elegendő idő a gyűjtésre, nem álltak rendelkezésre megfelelő körülmények, és minden bizonnyal a politikai következményektől való félelem is szerepet játszott.

Az emigráció különös, hiányzó emlékezete

Az 1956-os forradalmat követően a magyarországi zsidóság jelentős része elhagyta az országot. Sokan, akik túlélték a holokausztot, majd az azt követő évtizedben megtapasztalták a kommunista diktatúra működését, ekkor döntöttek úgy, hogy máshol próbálnak új életet kezdeni.

Az előadó eredetileg arra számított, hogy ennek az emigrációnak a múzeum gyűjteményében is kimutatható nyomai lesznek. Feltételezése szerint azok a családok, amelyek az országból való menekülésre készültek, a nehezen szállítható vagy különösen értékes vallási és családi tárgyaik egy részét a múzeumban helyezhették el. A kutatás azonban ezt a feltételezést nem tudta igazolni.

Az 1957-ben gyűjteménybe került 84 tárgy között ugyanis nem mutatkozott olyan sajátos mintázat, amely az emigrációval összefüggő adományozásokra utalt volna. Ugyanolyan liturgikus eszközök, családi emlékek és művészhagyatékok érkeztek, mint a korábbi években.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kivándorlás előtt álló családok ne adtak volna át tárgyakat a múzeumnak. Inkább arról van szó, hogy az adományozások hátterét nem dokumentálták olyan módon, amely ma lehetővé tenné az egyes tárgyak és az emigráció közötti kapcsolat feltárását.

A hiány tehát nem feltétlenül maguknak a tárgyaknak a hiánya, hanem a hozzájuk kapcsolódó történeteké.

A múzeumban fennmaradhatott egy-egy olyan kidduspohár, fűszertartó vagy más családi emlék, amelyet tulajdonosa 1956 végén, közvetlenül az országból való távozása előtt adott át megőrzésre. A rendelkezésre álló dokumentáció alapján azonban ma már nem lehet megállapítani, mely tárgyakról lehet szó.

A holokauszt emlékezete és a cionizmus eltüntetett dokumentumai

Az előadás egyik központi megállapítása szerint az 1956 utáni évtizedekben a magyar zsidó múzeumi emlékezetből több olyan terület is háttérbe szorult, amely politikailag kényesnek számított. Ezek közé tartozott mindenekelőtt a cionizmus és Izrael története.

A múzeum már 1945 előtt is rendelkezett olyan tárgyakkal és dokumentumokkal, amelyek a magyarországi cionista mozgalomhoz kapcsolódtak. Ezek egy része azonban 1956 után eltűnt a nyilvánosan hozzáférhető törzsgyűjteményből. Nem semmisítették meg őket, hanem bőröndökbe csomagolva, a padláson helyezték el az anyagot. Toronyi szerint mindez a korszak politikai viszonyaival magyarázható: a cionizmushoz kapcsolódó tárgyak és iratok olyan dokumentumoknak számítottak, amelyek birtoklása vagy nyilvános bemutatása kockázatot jelenthetett.

Hasonló veszteség érte a múzeum tudományos kapcsolatrendszerét is. A külföldre távozott kutatók munkássága fokozatosan kiszorult a magyarországi szakmai nyilvánosságból. Példaként Naményi Ernőt, a múzeum egykori vezetőjét említette, akinek egyik jelentős, az ókori zsinagógákról szóló, Párizsban megjelent munkája az Országos Széchényi Könyvtárban hosszú ideig zárolt anyagnak számított. Nem a könyv tartalma, hanem a szerző emigrációja és a kiadás körülményei tették politikailag nemkívánatossá.

Az előadó szerint a politikai félelem ebben az esetben olyan mértéket ölthetett, amely már a tudományos munka alapvető lehetőségeit is korlátozta.

Amikor egy múzeum elveszíti a tárgyak történetét

Toronyi Zsuzsanna különösen súlyos veszteségként értékelte a gyűjtemény provenienciaadatainak, vagyis a műtárgyak eredetére, tulajdonosaira, használatára és múzeumba kerülésére vonatkozó információknak az elvesztését. A zsidó múzeum tárgyainak jelentős része magánszemélyek adományaiból származik. Az egykori tulajdonosok gyakran azért ajánlották fel családi emlékeiket, hogy családjuk története bekerüljön a magyar zsidóság közös emlékezetébe. Egy-egy tárgyhoz így nem csupán vallási vagy művészettörténeti érték kapcsolódott, hanem családtörténeti és társadalomtörténeti információk egész sora.

Az 1960-as évek elején azonban, a múzeum korábbi vezetésének eltávolítását követően, az intézményben alapvetően megváltozott a nyilvántartási rendszer. A gyűjteményt újraleltározták, de már nem a tárgyak bekerülésének időrendjében, hanem típusuk szerint. A tórakoronák, tóravértek és más rituális tárgyak külön csoportokba kerültek, miközben az eredeti leltári összefüggések jelentős része elveszett.
Toronyi hangsúlyozta, hogy ez nem egyszerű technikai vagy adminisztrációs kérdés. Egy közösségi múzeum számára

legalább olyan fontos a tárgy egykori tulajdonosának személye, használatának módja és földrajzi eredete, mint maga a műtárgy.

Ha például nem tudjuk, hogy egy adott tárgy Nyugat- vagy Kelet-Magyarországról származik, akkor a regionális zsidó tárgykultúra különbségeinek kutatása is nehezebbé válik. Ha nem tudjuk, melyik család ajándékozta a tárgyat, elveszíthetjük a hozzá kapcsolódó személyes történeteket is.

Az előadó ezt a dokumentációs veszteséget közvetlen összefüggésbe hozta az 1956 után kialakult intézményi és politikai környezettel. Megítélése szerint a gyűjtemény történetének egyik legsúlyosabb károsodása éppen ebben az időszakban következett be, s az elveszett információk teljes egészükben már nem rekonstruálhatók.

A magyar zsidóság és az állami ellenőrzés rendszere

A múzeum történetét Toronyi Zsuzsanna a magyarországi zsidó közösségek 1945 utáni politikai helyzetének összefüggésében vizsgálta. Ennek egyik meghatározó eseménye volt az 1950 februárjában, a Síp utcai székházban megtartott országos gyűlés, amelynek eredményeként a korábban különálló zsidó felekezeti szervezeteket egységes, államilag ellenőrzött intézményrendszerbe kényszerítették.

Az előadó egy korabeli fénykép segítségével idézte fel az eseményt, amelyen többek között Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamint a zsidó közösség vezetői láthatók. A terem dekorációjának elemzésével arra is felhívta a figyelmet, milyen látványosan jelent meg a politikai hatalom a felekezeti intézmények életében:

az ünnepi rendezvényen Lenin, Sztálin és Rákosi ábrázolásai uralták a helyiséget.

Az állami ellenőrzés nem pusztán a felekezeti vezetők kiválasztására korlátozódott. A zsidó közösségi élet szinte valamennyi szervezett formáját érintette, miközben a hivatalos intézményrendszeren kívül működő szervezetek, különösen a cionista csoportok, politikai üldözésnek voltak kitéve.

Toronyi hangsúlyozta, hogy mindez mindössze öt évvel a holokauszt után történt. A magyar zsidóság túlélői ekkor még családjaik és közösségeik újjászervezésével foglalkoztak, igyekeztek feldolgozni a veszteségeiket, helyreállítani intézményeiket és újrakezdeni életüket.

A kommunista hatalom beavatkozása ezért egy olyan közösséget ért, amelynek tagjai nem sokkal korábban már egyszer megtapasztalták a politikai önkény és a kiszolgáltatottság szélsőséges következményeit. Az előadó értelmezése szerint a diktatúra újabb alkalmazkodási kényszert hozott létre. A fennmaradás érdekében a közösségi vezetőknek és intézményeknek olyan kompromisszumokat kellett kötniük, amelyek hosszú távon a saját történelmükhöz való viszonyukat is megváltoztatták.

Két gyűjtés 1956-ban: a holokauszt áldozatai és az antiszemita atrocitások

Az előadás egyik legfontosabb forráscsoportját két, egymástól néhány hónapnyi időbeli távolságra keletkezett dokumentumegyüttes alkotta. Az első az 1956 nyarán végzett országos adatgyűjtéshez kapcsolódott. Ekkor a párizsi zsidó mártíremlékmű létrehozásához kapcsolódó kezdeményezés keretében a magyarországi zsidó közösségeket arra kérték, hogy gyűjtsék össze a holokauszt áldozatainak neveit, valamint a helyi mártíremlékművekre és megemlékezésekre vonatkozó dokumentumokat.

A felhívás olyan időszakban érkezett, amikor a túlélők közül sokan már megpróbáltak visszatérni a mindennapi élethez. Az adatgyűjtés ugyanakkor ismét szembesítette őket a pusztulás történetével.

A közösségek fényképeket, névsorokat, emlékművekről és újratemetésekről szóló beszámolókat küldtek a központnak. Ezek egy része később a múzeum gyűjteményébe került, és ma különösen értékes dokumentációját adja a holokauszt utáni magyar zsidó emlékezetnek.

A második országos adatgyűjtésre 1956 decemberében került sor, ezúttal már a forradalom eseményeivel összefüggésben. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) körlevélben fordult a vidéki hitközségekhez, hogy számoljanak be az októberi és novemberi események idején történt antiszemita atrocitásokról. A beérkezett jelentések alapján Toronyi szerint több településen történtek ilyen cselekmények, különösen Kelet-Magyarországon, illetve az ország középső területeinek egy részén.

Az adatgyűjtésnek azonban nem kizárólag közösségi vagy történeti célja volt. A jelentéseket a Zsidó Világkongresszushoz is eljuttatták, ami az előadó értelmezése szerint összhangban állt a megszilárduló Kádár-rendszer politikai törekvéseivel. A hatalom ugyanis azzal igyekezett igazolni a forradalom leverését, hogy az 1956-os eseményeket ellenforradalomnak, a korábbi fasiszta erők újjáéledésének állította be.

Toronyi rámutatott arra, hogy a MIOK dokumentumai is átvették ezt a hivatalos szóhasználatot. A forrásokban megjelenő antiszemita atrocitások tényét ugyanakkor nem lehet pusztán azért figyelmen kívül hagyni, mert a jelentések politikailag meghatározott keretben születtek.

A történész egyik feladata éppen az, hogy megkülönböztesse a dokumentált eseményeket azok korabeli politikai értelmezésétől.

Különösen figyelemreméltó az az összesítő jelentés, amely szerint több atrocitást azért sem tudtak jegyzőkönyvezni, mert az érintettek, akik már korábban átélték a náci koncentrációs táborok borzalmait, az újabb fenyegetéstől tartva elhagyták Magyarországot. z iratokban tehát egyszerre érhető tetten az 1956-os antiszemita cselekmények története, a holokauszttúlélők félelme és a Kádár-korszak politikai propagandájának nyelvezete.

A Síp utcai pince és az elrejtett iratok története

Toronyi Zsuzsanna a múzeum és levéltár gyűjteményi hiányainak egy másik fontos összefüggésére is felhívta a figyelmet: a zsidó közösségi iratanyag jelentős része nem rendezett levéltári állapotban maradt fenn.

A Síp utcai Mazsihisz-székház pincéjében az elmúlt években nagy mennyiségű dokumentumot találtak, gyakran rendkívül rossz körülmények között, porral és törmelékkel borítva. Az iratok között ügyviteli dokumentumok, munkaszolgálattal kapcsolatos igazolások és más közösségi nyilvántartások egyaránt előfordultak.

Az előadó felvetette, hogy a dokumentumok pincébe kerülése nem feltétlenül egyszerű irattározási mulasztás következménye volt. Elképzelhető, hogy a közösség vezetői tudatosan próbálták elrejteni a politikailag veszélyesnek ítélt iratokat. Ennek a feltételezésnek fontos történeti előzménye volt az 1953-as állambiztonsági fellépés. Abban az évben a hatóságok letartóztatták többek között a zsidó közösség egyik meghatározó vezetőjét, Stöckler Lajost, miközben egy cionisták elleni koncepciós eljárást készítettek elő. A nyomozás során a hatóságok nagy mennyiségű iratot foglaltak le a hitközség intézményeiből. Ezek között a zsidó kórház, a Joint és a Zsidó Világkongresszussal folytatott levelezés dokumentumai is szerepeltek.

Toronyi egy különösen beszédes példát emelt ki: a lefoglalt iratok között penicillinre és sztreptomicinre vonatkozó kérelmek is voltak. Ezekből kiderül, hogy a zsidó kórház a Joint közvetítésével olyan antibiotikumokhoz is hozzáférhetett, amelyek akkoriban Magyarországon nehezen voltak beszerezhetők.
A gyógyszerekből időnként párt- és állami vezetők is igényeltek, miközben a hatóságok később éppen a gyógyszerekkel kapcsolatos tevékenység miatt indítottak eljárást a kórház vezetője ellen.
A lefoglalt iratanyag az állambiztonsági szervektől később a Belügyminisztériumhoz, majd a Magyar Országos Levéltárba került. A dokumentumokat hosszadalmas restitúciós eljárás után, 2000-ben sikerült visszajuttatni a zsidó gyűjteménybe.

Szerinte ezek az események alapvetően befolyásolhatták a közösség iratokhoz való viszonyát. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy egy dokumentum puszta létezése, megőrzése vagy hozzáférhetősége is veszélyt jelenthet tulajdonosára. Így válhatott az iratok elrejtése a túlélés egyik lehetséges stratégiájává.

Grünwald Fülöp eltávolítása és az intézmény átalakítása

A múzeum történetében az 1960-as évek eleje újabb jelentős fordulatot hozott. Grünwald Fülöp, aki hosszú ideje meghatározó szerepet játszott az intézmény működésében, Toronyi jellemzése szerint rendkívül erős szakmai és erkölcsi tartással rendelkező ember volt. Nem volt hajlandó könnyen alkalmazkodni a politikai hatalom elvárásaihoz.

Ez különösen kényessé vált egy olyan korban, amikor a kommunista állam a Magyar Zsidó Múzeumot és a rabbiképző intézetet külföldi látogatók előtt a magyarországi vallásszabadság bizonyítékaiként is igyekezett bemutatni. Grünwald személye az előadó megítélése szerint nem illett ebbe a reprezentációs szerepbe. Az intézmény korábbi vezetőjét az 1960-as évek elején koncepciós jellegű eljárás keretében eltávolították. Utódja Benoschofsky Ilona lett, aki 1993-ig vezette a múzeumot.

Toronyi Zsuzsanna szerint az új vezetés alatt a múzeum működése fokozatosan a korabeli kultúrpolitika elvárásaihoz igazodott. Ezzel függött össze a gyűjtemény újraleltározása, valamint a tárgyak eredeti összefüggéseinek elvesztése is.

Az előadás végén azonban a múzeumigazgató arra törekedett, hogy Benoschofsky Ilona személyét és szerepét ne kizárólag a későbbi intézményi károk alapján ítélje meg. Ehhez egy különleges, személyes történeti dokumentumot mutatott be.

Benoschofsky Ilona: holokauszttúlélő, múzeumigazgató és állambiztonsági informátor

Benoschofsky Ilona 1913-ban született, és 1997-ben halt meg. A háború előtt pszichológiával foglalkozott, majd 1945 után jelentős szerepet vállalt a magyar zsidó közösségi életben. A Zsidó Világkongresszus magyarországi szervezetében is vezető tisztséget töltött be, és részt vett a holokauszt túlélőinek támogatására irányuló munkában. Személyes életét meghatározta, hogy vőlegénye, Hirschler Imre székesfehérvári rabbi a holokauszt áldozata lett. Benoschofsky Ilona nem ment férjhez, később fivérével, Benoschofsky Imre főrabbival élt együtt.

Tudományos és gyűjtőmunkájának jelentős része a holokauszt történetéhez kapcsolódott. A múzeum vezetőjeként számos üldöztetéstörténeti emléket gyűjtött össze, és nevéhez kötődnek a Vádirat a nácizmus ellen című dokumentumkötetek is.

Életútjának azonban volt egy másik, nehezen megítélhető oldala is. 1953-ban cionista szervezkedés vádjával letartóztatták, és az állambiztonsági szervek hónapokon át fogva tartották. Később, az 1956-os forradalom után viszont maga is együttműködött az állambiztonsággal:

„Xavér” fedőnéven jelentéseket készített a magyarországi zsidó közösség tagjairól és intézményeiről.

Toronyi Zsuzsanna hangsúlyozta, hogy az ismert jelentések alapján Benoschofsky nem pusztán formálisan működött együtt a hatóságokkal. Beszámolói között olyanok is szerepeltek, amelyek személyes ismerőseit, munkatársait és közösségének tagjait érintették. A múzeum történetének szempontjából ehhez társult a korábbi gyűjteményi nyilvántartás felszámolása és az eredetadatok jelentős részének elvesztése.

Az előadó ugyanakkor azt a kérdést tette fel, hogy miként jutott el egy korábban progresszív szemléletű, a holokauszt emlékezetének megőrzésén dolgozó, maga is politikai üldöztetést elszenvedő ember ehhez a szerephez. A lehetséges válaszhoz egy 1956 novemberében keletkezett személyes naplót hívott segítségül.

Egy napló 1956 novemberéből: a félelem személyes története

Benoschofsky Ilona a háború után a budai Mártírok útja 7. szám alatti házban lakott a testvérével, a Széna tér közelében. A ház környékén 1956 novemberében súlyos harcok folytak. A testvérek november 4-én a pincébe menekültek, ahol több napot töltöttek a ház más lakóival együtt.

Benoschofsky ekkor kezdte vezetni úgynevezett pincenaplóját. A szöveget egy háztartási napló végére, ellenkező irányból írta be, mintegy tizenöt oldalon. A feljegyzések különlegessége, hogy szerzőjük nemcsak a külső eseményeket rögzítette, hanem pszichológiai érzékenységgel figyelte a vele együtt menedéket kereső emberek viselkedését is.

Beszámolt a félelemről, a türelmetlenségről, a mindennapi apró konfliktusokról, az élelem és a víz megszerzésének nehézségeiről, valamint arról, hogyan változik meg az emberek hangulata a bezártság és az állandó életveszély hatására. A napló szerint a Benoschofsky testvérek az első lövések hallatán szinte automatikusan kezdtek csomagolni. A háborús évek tapasztalatai alapján pontosan tudták, mit kell tenniük.

Toronyi szerint ez a reakció önmagában is sokatmondó: a korábbi üldöztetések emlékezete olyan mélyen beépült a túlélők viselkedésébe, hogy az újabb veszélyhelyzetben szinte ösztönösen cselekedtek. A pincenapló egyik különösen fontos részletében Benoschofsky Ilona saját 1953-as fogva tartására emlékezett vissza.

A zsúfolt óvóhelyen egy síró gyermek miatt nem tudott aludni, s ez felidézte benne az állambiztonsági kihallgatások és az alvásmegvonás emlékét.

Egy másik helyen arról írt, hogy a társasjátékokban, különösen a barkochbában, korábban sokkal jobban teljesített, még a háború és a börtön idején is. Úgy érezte, hogy idegei az eltelt évek során egyre rosszabb állapotba kerültek. Az előadó szerint ezek a feljegyzések különösen értékesek, mert Benoschofsky későbbi nyilvános megszólalásaiban alig beszélt az 1953-as bebörtönzéséről. A napló azonban megmutatja, milyen súlyos személyes tapasztalatokat hordozott magában.

„Egyetlen lángoló gyűlölet az egész pince”

A feljegyzések a forradalom politikai megítéléséhez is érdekes adalékokat szolgáltatnak.
Benoschofsky Ilona arról számolt be, hogy a pincében tartózkodók a felkelők oldalán álltak, és ellenségesen viszonyultak a kormányhoz. Ugyanakkor a harcok előrehaladtával a közösség érzelmi állapota fokozatosan megváltozott. Az emberek a kezdeti félelem és bizonytalanság után egyre határozottabbá, elszántabbá, majd gyűlölködővé váltak. A napló utolsó oldalán Benoschofsky a következőket írta:

„Egyetlen lángoló gyűlölet az egész pince. Nem tudom, ki volt kommunista, és nem tudom, ki volt nyilas. Ebben a pillanatban nincs különbség.”

A napló ezen a ponton megszakad. Toronyi Zsuzsanna szerint a szöveg jelentősége messze túlmutat egy személyes visszaemlékezésen. A feljegyzések ugyanis érzékeltetik azt az összetett lelkiállapotot, amelyben a holokausztot túlélő, majd a kommunista diktatúra megtorló intézkedéseit is elszenvedő emberek az 1956-os forradalom napjait átélték. Benoschofsky esetében a háborús veszteség, a politikai fogva tartás és az újabb fegyveres konfliktus tapasztalatai egymásra rakódtak.

Az előadó ezzel nem kívánta felmenteni a későbbi állambiztonsági együttműködés vagy a múzeumi dokumentáció elvesztésében játszott szerepének felelőssége alól. Arra hívta fel a figyelmet, hogy egy történelmi szereplő cselekedeteinek megértéséhez a személyes életút és a korabeli politikai környezet együttes vizsgálata szükséges.

Toronyi szerint a napló segíthet annak megértésében, hogyan válhatott az alkalmazkodás a túlélés meghatározó stratégiájává egy olyan közösségben, amelynek tagjai alig több mint egy évtized alatt ismételten megtapasztalták a kiszolgáltatottságot és az üldöztetést.

A túlélés és az emlékezet dilemmája

Toronyi Zsuzsanna előadásának egyik legfontosabb történeti és erkölcsi kérdése az volt, hogy miként változott meg a magyarországi zsidó közösség túléléshez való viszonya 1944 és 1956 között.
A holokauszt idején a múzeum munkatársai és a közösség tagjai a közvetlen életveszély ellenére is fontosnak tartották a dokumentumok, nevek és tárgyak megőrzését. Ebben a magatartásban az a több évszázados zsidó hagyomány érvényesült, amely szerint a közösségnek akkor is kötelessége továbbadni történetét és emlékezetét, ha tagjainak élete veszélyben van.

Az 1956 utáni időszakban azonban az előadó szerint fokozatosan egy másfajta túlélési stratégia vált meghatározóvá. A politikai hatalommal való konfliktus kerülése, az alkalmazkodás, a kényes dokumentumok elrejtése és bizonyos történelmi témák elhallgatása sok esetben fontosabbnak bizonyult, mint a közösségi emlékezet nyilvános megőrzése. z a változás a múzeum működésében is tetten érhető volt.

A cionizmus dokumentumai kikerültek a nyilvánosság elől, az emigráció története nem kapott megfelelő gyűjteményi reprezentációt, az egyes műtárgyakhoz kapcsolódó családtörténeti információk pedig jórészt elvesztek.

A hiány tehát nem pusztán a gyűjtőmunka elmaradását jelzi, hanem egy egész történelmi korszak társadalmi és politikai viszonyait is.

Az előadó különösen fontosnak nevezte a levéltári források kritikus értelmezését. A diktatúra idején keletkezett dokumentumok ugyanis gyakran nem azt mondják el közvetlenül, amit szerzőik gondoltak, hanem azt, amit az adott politikai helyzetben leírhatónak vagy biztonságosnak ítéltek. Ezért a történésznek nemcsak a fennmaradt szövegeket kell vizsgálnia, hanem azok elhallgatásait, szóhasználatát, keletkezési körülményeit és hiányait is.

Toronyi ezt a fajta történeti forrásértelmezést párhuzamba állította a zsidó szövegmagyarázati hagyománnyal, amelyben a leírt szavak mellett az értelmezések, a továbbörökített tudás és a szöveg mögött meghúzódó összefüggések is alapvető jelentőséggel bírnak.

Az előadás végkövetkeztetése szerint az 1956-os forradalom emlékezete a magyar zsidó gyűjteményekben nem kizárólag a fennmaradt tárgyakon és dokumentumokon keresztül kutatható. Ugyanolyan jelentős történeti forrás lehet mindaz, ami hiányzik, amit elrejtettek, amit nem mertek leírni, vagy aminek a történetét később elveszítették. A múzeumi leltárkönyvek megszakadó sorai, a pince mélyéről előkerülő iratok, az állambiztonsági dokumentumok és egy személyes napló töredékei együtt olyan történeti összefüggéseket rajzolnak ki, amelyeket egyetlen forrás önmagában nem volna képes megmutatni.

Fotók: Mazsihisz.hu / M. Schmidt János

---