„Ne nyújtsd ki kezed a fiúra és ne tégy vele semmi rosszat”

– Előfordulhatott bárki életében, hogy történt vele valami, amit negatív módon ítélt meg. Majd az a valami később jóra fordult, és kiderült, hogy ami rossznak tűnt, igazából pozitív célt szolgált – tanítja írásában Szerdócz Ervin újpesti rabbi a VÁJÉRÁ hetiszakasz kapcsán.

Elgondolkodtató történet! Isten felszólítja Ábrahám ősapát: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, és menj el Mórija földjére és áldozd fel őt égőáldozatul a hegyek egyikén, amelyet majd mondok neked.” (I.M. 22/2.) Ábrahám maradéktalanul kész eleget tenni Isten parancsának. Hogy volt erre képes egy apa? A válasz: „…hitt az Örökkévalóban és elfogadta azt tőle igazságul.” (I.M.15/6) Az utolsó pillanatban azonban, egy égi hang megakadályozta, hogy fiát, Izsákot, feláldozza. Isten tudatja Ábrahámmal, hogy ami történt (tizedik) megpróbáltatás volt és fia helyett egy kost áldoz fel.

Maimonidész (1137-1204 Cordoba-Fez) rabbi, orvos, filozófus szerint Isten „lényegi” (szubsztanciális) felfogásához két elválaszthatatlan, szükségszerű, lényegi tulajdonság (attribútum) társul: Isten Mindenhatósága és Mindentudása.

Minden józan gondolkodású emberben felvetődik a kérdés, hogy mire volt jó az egész, ami az ősapával történt? A „Mindenható Isten” megtehette, hogy próbára tegye a hite bizonyosságában élő embert. Ám a Mindentudó Isten pontosan tudhatta, hogy a kért próba teljesen felesleges, hiszen az elkötelezett Ősapa mindent kész volt megtenni, amit Isten kért tőle.

Végiggondolva az eddigieket, az olvasóban felmerül a kétely, hogy a „próba” nem szolgált másra, mint szegény öreg Ábrahám szenvedésére, megaláztatására. Ám értelmezésünk megváltozik, ha elolvassuk a Hálél (113-118 hálaadó zsoltárcsokor) ima következő sorát: 

„Köszönöm neked (Örökkévaló), hogy megaláztál engem, (szenvedésem) lett segítségemre!” (118.Zsolt./21)

Egy szigeten történt, hogy egy férfi a feladatát elvégezve hazafelé készült társaival. Amikor már csak pár száz méter választotta el a kikötőtől, megmarta egy skorpió, és megbénult. Nem tudott beszélni, mozogni. Szíve nagy szomorúságában, bénultságát kísérő fájdalomban vergődve, tehetetlenül figyelte, amint társai kihajóznak a tengerre. Reménytelenül gyötrődött: valaha láthatja még családját? Nem tudta, képes lesz-e valamikor járni, gondoskodni magáról. Mi lesz vele, hisz' hajó csak fél év múlva fog kikötni a szigeten. Rövidesen felépült. Eltelik fél év, és új hajó vet horgonyt a szigetnél. A hajón utazók elmondták neki, hogy a hajó, amivel korábban haza készült utazni, egy nagy viharban elsüllyedt, és akik a hajón tartózkodtak, a tengerben életüket vesztették. Ekkor az ember hálával szívében azt mondta: 

„Köszönöm neked (Örökkévaló), hogy megaláztál engem, (szenvedésem) lett nékem segítségemre!” (Midras Tehilim 118/21)

Gyakran előfordultak életünkben olyan események, melyeket a maguk helyén rossznak könyveltünk el. Fel sem merült bennünk, hogy az átélt negatívum a következményében pozitívumot rejt magában. Azután egy nap, amikor visszatekintünk a negatívnak ítélt történtekre, rájövünk, hogy az valójában pozitív célt szolgált.

„Bízd sorsodat az Örökkévalóra, és Ő támogatni fog, nem fogja hagyni, hogy az igaz ember összeomoljon!” (I.M. 15/6)