Pataricza Dóra: Egy történész nem találgat

A közelmúltban került a boltokba A holokauszt Magyarországon nyolcvan év múltán – Új kutatási irányok című tanulmánykötet, amelynek egyik szerkesztője Pataricza Dóra történész volt. A könyv kapcsán kérdeztük többek között a szakmai munkáiról, kutatási területeiről, finnországi életéről, és egy különös szegedi botrányról, amellyel kapcsolatban Rachel Weisz színésznő neve is szóba kerül. 

– Mielőtt bekapcsoltam a diktafont, azt mondta, hogy „a leges-leges-legizgalmasabb dolog, amit el tudok képzelni, az a szegedi zsidóság történetének kutatása”. Mi tett önre ilyen nagy hatást?
– A felmenőim révén családi kötelék fűz Szegedhez, ezért először családfakutatással foglalkoztam, de miután egyre izgalmasabb helyi zsidó történetekre találtam rá, hajtott a vágy, hogy minél többet megtudjak nemcsak a saját családomról, hanem a közösségükről, a mindennapjaikról, az életükről. És ennek egyszerűen nincs vége! Ráadásul a szegedi zsidó hitközség archívuma a legnagyobb vidéki hitközségi gyűjtemény, a nagyságáról sokat elmond, hogy összesen huszonöt folyóméternyi anyagot tettünk rendbe 2018-19-ben.  Annyi, de annyi anyag van, hogy az egészen elképesztő. Két kolléganőmmel, Oszkó Ágnessel és Bányai Viktóriával most éppen a szegedi zsinagóga angol nyelvű tudományos monográfiáját írjuk, nagyrészt az archívumi anyag alapján.

– S mire vonatkozott a „leges-leges-legizgalmasabb” jelző?
– Több mindenre, mert nagyon érdekes történetekre bukkantam, de ha egy aktuálisat kellene kiemelnem, az a szegedi rituális textíliák kutatásához köthető. Ezt a már említett Bányai Vikivel kutatjuk évek óta, 2020-22 között forrást is sikerült szereznünk az anyag rendbetételére, konzerválására. Egy részét restauráltatni is tudtuk, nagy szerencsénk, hogy Szegeden dolgozik egy kiváló textilrestaurátor szakértő, Katkóné Bagi Éva, akinek igen sokat köszönhetünk. Mivel a rituális textilek restaurálása iszonyú drága műfaj az alapanyagok, selymek, bársonyok, aranyozások miatt, ezért a szegedi zsinagóga 1903-as avatási textíliáiból a fehér kollekciót tudtuk restauráltatni. De volt egy kék is, ami azért izgalmas, mert ez egy szefárd kollekció, és Magyarországon egészen biztosan 1903-ban sem volt túl sok szefárd Tóraköpeny és parochet (a Tóraszekrény függönye – a szerk.). Mára viszont egy sincsen, illetve Szegeden van összesen három: egy darab parochet és két darab Tóraköpeny. Toronyi Zsuzsival, a zsidó múzeum igazgatójával egyeztettem erről, tőle tudom, hogy van náluk egy szefárd területről származó textília, azon viszont nincs szefárd motívum. De ebben nem a szefárd vonatkozás a legizgalmasabb, hanem az, hogy a szegedi zsinagóga 1903-as avatása után pár hónappal kitört egy aranyfonál-hamisítási botrány a helyi zsidó közösségben…

– Ó, csak nem az történt, hogy valaki így akarta olcsón „megoldani” azt aranyozást?
– Ez a valaki Joseph Sternberg volt, az ácsi rabbi fia, a maga korában nagyon híres, ortodox zsidó könyvkiadó, aki hímzőműhelyt is működtetett. Tizenkét gyerekkel maradt özvegyen 1902 szeptemberében, talán ez lehetett az egyik oka, hogy ő kapott megbízást tizenegy rituális textília elkészítésére a szegedi zsinagóga avatási ünnepségére. De a hímzések egy része elkezdett feketedni és tizenegy szövetből öt esetében felmerült a kétség, hogy megfelelő minőségű és összetételű volt -e az általa használt fonal. A gyűjteményünkben a tíz textilből három maradt fenn. A Szegedi Egyetemen pár hete megvizsgáltattuk ezeket, és azonnal meg is jött az eredmény: a három szövetből az egyikben egy gramm arany sincs. De még ezüst sem. Semmi.

– Azért ebben van valami szívszorító is! Tizenkét gyereket kellett etetnie és nevelnie, nem csoda, hogy szegény feje igyekezett spórolni a hozzávalókon…
– Nem szabad rögtön rosszat feltételezni róla, ugyanis nem tudjuk, hogy mi történt valójában. Miután kitört a botrány, Sternberg azzal védekezett, hogy az egyik lányát küldte el aranyfonalat venni, és ő véletlenül nem azt vette meg, amit kellett volna. S az is előfordulhatott, hogy a lányt átverte a fonalárus. Nem tudhatjuk, mert a fonalárus nevét nem sikerült kideríteni. De legalább van az esetről huszonhárom darab, gót betűs német nyelvű levelünk, meg ugye egy textilünk, ami nyomokban sem tartalmaz aranyat…

– Regénybe illő, csodálatos történet!
– Ugye? Szerintem is. Még érdekesebb, hogy Joseph Sternberg tizenkét gyereke közül a legtöbben Izraelben telepedtek le, de egyikük Angliában kötött ki. És az ő unokája Rachel Weisz, a világhírű angol színésznő.

– Micsoda tanulmány lesz ebből!
– Éppen ezen dolgozunk, az elmúlt hetekben gyakorlatilag minden este ezt a cikket írtuk. Remélhetőleg az izraeli Bar Ilan Egyetem Ars Judaica című folyóiratában jelenik majd meg, ahová most éppen olyan tanulmányokat válogatnak be, amelyek egy-egy zsidó kézműves, iparos élettörténetét mutatja be.

– Nagyon kíváncsi vagyok! Hadd kérdezzek most egy magánéleti dolgot: mikor és miért került Finnországba?
– Tizennégy éve azért mentünk ki oda, mert a férjem ott kapott munkát. A cég, ahol dolgozott, idén máshová tette át a székhelyét, mi pedig úgy döntöttünk, hogy Bécsbe költözünk. Négy gyermekünk van, a negyedik már Finnországban született, ők mind finn zsidó iskolába jártak.

Pataricza Dóra. Fotók: Mazsihisz.hu

– Az ember nem is gondolná, hogy Finnországban annyi zsidó él, hogy még iskolájuk is van.
– Pedig a finn zsidó iskola fantasztikus! Egyrészt ingyenes, ami azért ritkaság, másrészt a finn oktatási rendszeren alapul az egész, úgyhogy a diákok kiváló minőségű oktatást kapnak. Nem terveztük, hogy ott leszünk ilyen sokáig, de annyira jó volt az iskola, hogy nem találtunk jobb helyet, ahová érdemes lett volna költözni. Egyébként kb. 2 ezer zsidó él Finnországban.

– Mi a munkája Finnországban?
– Nem tanítok, hanem kutatok, most éppen két kutatási projektben dolgozom. Az egyik a finn antiszemitizmus, amit 2023. január 1-jével kezdtünk, de sajnos október 7-e óta ez a projekt egészen más volumenű.  Ezzel párhuzamosan kolléganőmmel, Czimbalmos Mercédesszel mi végeztük el először Finnországban az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) által máshol öt évente elvégzett antiszemitizmus-kutatást. Három nappal az október 7-i tragédia előtt küldtük ki a kérdőíveket és ezt tükrözik az eredmények. Finn viszonylatban nagyon sok választ kaptunk: becsléseink szerint a finn zsidók több mint 20 százaléka válaszolt. Ha összevetjük ezt azzal, hogy az FRA kérdőíveire átlagosan 5-6 százalék szokott válaszolni, akkor a finn adat kimagasló. És sajnos azt kell mondjam, hogy Finnországban is romlik a helyzet: az emberek úgy érzik, hogy erősödik az antiszemitizmus.

– Mi a másik projekt, amelyben részt vesz?
– Ezt idén januárban kezdtem a Helsinki Egyetemen félállásban, a kisebbségek temetőinek kutatására jött létre egy projekt, én foglalkozom a zsidó temetőkkel.

– A holokauszt Magyarországon nyolcvan év múltán című tanulmánykötet kapcsán ültünk le beszélgetni, amely arra keresi a választ, hogy mik a holokauszt kutatásának új irányai jelenleg. Mit lehet erről összefoglalva mondani?
– Új irány a marginalizált csoportok kutatása, a genderkutatás, a roma nők kutatása, ami ugye duplán marginalizált csoport, és jelentős a helykutatás is, a GIS, azaz a Geographical Information System használata. A kötetben hat blokkba rendeztük a tanulmányokat, ezek a következők: Antiszemitizmus és társadalmi reakciók; Gettósítás és munkaszolgálat; Lágerek; Mentési kísérletek; Újrakezdés, korai emlékezet; A holokauszt az irodalom tükrében.

– Ön mivel szerepel a kötetben?
– Lénárt András kollégámmal a cionista mentőakció szegedi csoportjának sorsát mutatjuk be a Kiválasztottak című tanulmányunkban.

– Mire utal a cím?
– Ehhez tudni kell, hogy 1944 júniusának végén Szegedről három, egymást követő transzporttal 8617 embert vittek el a halál- és koncentrációs táborokba.  Az utolsó csoportban volt mintegy öt tucat, úgynevezett „kivételezett személy”, többek között Löw Immánuel, Frenkel Jenő, Jungreisz rabbik és családjaik, illetve Biedl Samu volt hitközségi elnök családja, akiknek nagy része Budapestre, kisebb része pedig a Kasztner vonattal Svájcba került. 

Különböző feljegyzések és visszaemlékezések alapján próbáljuk bemutatni, hogy kik, miként és miért kerültek a kivételezettek közé, milyen kapcsolat állt fenn közöttük, és mi történt velük pontosan. 

Hogy ez mennyire nem egyszerű, azt jól mutatja: a látszámot sem tudjuk pontosan, ezért fogalmaztam úgy, hogy mintegy öt tucat emberről van szó. Az egyik leírás szerint 66-an voltak, de a mi számításaink szerint maximum 62-en lehettek. A 62-ből 58-at azonosítottunk. Azért lényeges, hogy megtudjuk, kik voltak ők, mert nem mindegy, hogy kire és miért sütik rá azt a bélyeget, hogy kiválasztottak, kivételezettek voltak egy „prominens” vonat utasaiként… Hiszen hogyan állíthatjuk valakiről, hogy kivételezett vagy szerencsés volt, ha ő maga és a felesége túlélte ugyan a holokausztot, de mindkét gyermekük odaveszett? Ilyen esetekben nem lehet találgatni. Egy történész nem találgat, hanem minden lehetséges dokumentumot, adatot, tanulmányt és forrást felkutat. S kiderül, hogy az úgynevezett kivételezettek egy része talán sokkal jobban járt volna, ha másik transzportba kerül… 

A holokauszt Magyarországon nyolcvan év múltán – Új kutatási irányok, szerk. Klacsmann Borbála, Pataricza Dóra, Buchmüller Péter. Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) kiadványa, 2024, 432 oldal, 5990 Ft.

Kapható az OR-ZSE könyvtárában, az Írók Boltjában, a Láng Tékában és az Atlantisznál.