Harsányi László: Anna Margit (1913-1991) – A groteszk és a belső erő festője

A közelmúltban jelent meg az Egy szippantásnyi oxigén című könyv-sorozatom első két kötete. A könyvek az e felületen korábban bemutatott művész-életutakra alapozva adtak áttekintést az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Művészakció (1939-1944rendezvényein fellépő énekesek és táncosok, valamint zeneművészek egy részének életéről. 

Készülőben van a színészeket bemutató harmadik könyv is. A negyedik könyv elkészülte előtt még mindig van lehetőség újabb képzőművészek bemutatására, ezzel kibővítve e tervezett kötet majdani szereplőinek körét.

Anna Margit a Képzőművészeti Főiskolán fejezte be tanulmányait, mestere Vaszary János volt. 1933-ban számolt be először a sajtó kiállítási bemutatkozásáról. A Magyar Hírlap januárban adott hírt a MIEFHOE (Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesülete) művésztársaságának gyűjteményes kiállításáról, amelyet az OMIKE helyiségében rendeztek meg.

„A festők közül messze kimagaslik egyéni hangjával Anna Margit. Groteszk, humoros képei, főleg Tagore illusztrációi kitűnnek az átlagos produkcióból.”

Az OMIKE ebben az időben kétfajta módon is szerepet kapott Anna Margit életében. Egyrészt járt az OMIKE képzőművészeti szabadiskolájába, amelyet a numerus clausus nyomán hoztak létre, és amelynek látogatását fia, Péter Vladimir beszámolója mellett, egy korabeli fotó is igazolja.

Másrészt megfordult az OMIKE menzáján, amely akkoriban a fiatal zsidó művészek találkozási pontja volt az Üllői úton. Erről tanúskodik a következő részlet Kozák Gyula Barta Évával készült interjújából (Kozák: A szabadság kicsiny szigete. Művészsorsok a 20. században, Budapest, 2015.):

„a Főiskoláról, az Andrássy út 74-ből jártam az Üllői útra, mert annyira szerettem. Én nagyon szerettem.”

Ki járhatott az OMIKE menzájára?

Az OMIKE-be járt egyrészt, akivel már akkor jóban voltam, szorosan jóba, tehát jó barátságba voltam, a Bandi [Bálint Endre] és a Bandi barátai, aki akkor az Anna Margiték, meg az Ámos Imre, a Vajda [Lajos].”

Az Újság 1934 áprilisában számolt be a Szinyei-társaság ifjúsági kiállításáról, amelyben a cikk érintette a temperával festés Aba-Novák Vilmos munkássága nyomán elterjedt divatját. Ennek kapcsán írt a beszámoló Anna Margitról:

„Ilyen komplett színhatású, temperával festett képeket állít ki Anna Margit is, akinek nevével és érdekes művészetével ezen a kiállításon találkozunk először.”

Egy év múlva a Tavaszi Szalonon kiállított műve alapján kitüntető elismerést kapott.

1936-ban férjével, Ámos Imrével együtt vett részt az Ernst Múzeum csoportos kiállításán.

Az újságok beszámolói közül álljon itt a Magyar Művelődés-é:

„A kiállításon … két magyar grafikus és festő jelenik meg, Ámos Imre és felesége, Anna Margit. Az előző valami finom melankólizmussal, víziószerűséggel keveri a valóságost, ez rányomja bélyegét színeire is, amit azonban inkább fogyatékosságnak, mint értéknek vélünk. A művésznő több életkedvvel, vidámabban készíti képeit, ezzel szemben az az érzésünk, hogy inkább grafikus, mint festő.”

Nem volt barátságos a Bangha Béla szerkesztette Magyar Kultúra folyóirat szemléje sem:

„A többiekről, Anna Margitról, Gertler Tiborról csak annyit: imitt-amott akad egy-két jó foltocskájuk is, egyébként ’korszerűek’, mondjuk így: sodródnak.”

1936-tól a házaspár alkotói munkásságának fő helyszíne Szentendre volt.

1937-ben ellátogattak Párizsba, ahol találkoztak Marc Chagall művészetével, amely mindkettőjükre mély benyomást tett. Ezt a hatást igazolta vissza valamennyire a Népszava Anna Margit 1939 márciusában rendezett műtermi kiállításáról írt kritikája, amely párizsi levegőt érzett ki a képekből:

„Ámosné Anna Margit, ha szabad ezt nőről elmondani, robusztus tehetség. Azt a legjava expresszionizmust műveli, amely a gondolatok, a színharmóniák, a váratlan élethelyzetek sűrített kifejező eszközeit keresi. Élénk színei, vakmerően odavetett figurái Párizsban könnyen divatba jöhetnének, habár az egész stíluson, bármilyen egyéni is, van valami szép ragaszkodás egy elmúlt művészeti forradalom stílusához. De Ámosné újra éli mindezt a forrongást és kísérletezése során egy-egy képben finom higgadtsággal szűri le a tanulságokat.”

1939 decemberében a Múlt és Jövő folyóirat a képeit Anna Margit műveiből válogatta, továbbá egy egész oldalas cikkben foglalkozott munkásságával.

Anna Margit az OMIKE Művészakció öt kiállításán vett részt, 1939 és 1943 között közel 20 művet mutatott be, vegyesen grafikákat és tempera technikájú képeket. Kritika ezekről kevés jelent meg, 1940-ben Naményi Ernő, a Zsidó Múzeum igazgatója írt ismertetést a Libanon című folyóiratban, benne Anna Margit „költői és a legjobb értelemben nőies finomságú” képeiről és rajzairól.

A Népszava 1942 áprilisában beszámolt Ámos és Anna Margit közös műterem-kiállításáról, amelyen grafikai anyagaik szerepeltek. Műveik láthatók voltak a KUT művészeinek kiállításain 1942 és 1943 novemberében, valamint a Tamás Galéria válogatásában 1944 márciusában.

Ámos Imrét behívták munkaszolgálata a délvidéki, majd a keleti harctérre. A háború vége felé feltehetően egy szászországi táborba hurcolták, s ott halt meg 1944-ben.

Anna Margit a háború befejezését követően, 1945 májusában mutatkozott be újra a Munkás Kultúrszövetség gyűjteményes kiállításán, majd pedig két hónappal később a háború utáni első Nemzeti Kiállításon.

1946–1948-ban az Európai Iskola kiállítótermében mutatta be alkotásait. 1949-től tiltólistára került, majd az 1960-as évektől átemelték a tűrt kategóriába.

Gazdag életművet hagyott hátra, számos stílusirány (expresszionizmus, szimbolizmus, szürrealizmus,) ötvözete valósult meg a festészetében, képeitől a groteszk, a humor és a fekete humor sem volt idegen.

Képek:

 1.) Fotóportré. https://awarewomenartists.com/
 2.) Az OMIKE Grafikai iskola hallgatói. Az ülő sorban jobbról a második Anna  Margit. Az 1920-as évek második fele. MILEV
 3.) Színházi Élet, 1934. 22. 29
 4.) Délibáb, 1936. 2.
 5-6.) Múlt és Jövő, 1939. 12.
 7.) Jövendő, 1946. 3.