Mártír-istentisztelet Kiskunhalason – Megemlékezést tartottak a 165 éves zsinagógában

A holokauszt áldozataira emlékeztek Kiskunhalason, a város 165 éves zsinagógájában, amely az eseményre teljesen megtelt. A rendezvényt a helyi zsidó hitközség elnöke, Ritter Nándorné Babi szervezte, aki megindító beszédében nemcsak a 81 évvel ezelőtt elhurcolt áldozatokra emlékezett, hanem a közösség megmaradásának, újraépítésének erejéről is szólt. Az eseményen részt vett Dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke, valamint dr. Róna Tamás főrabbi is.

A megemlékezés reggel a hagyományos sáhrit imával kezdődött. Majd az eseményen Fésüsné Bakos Ágnes előadásában elhangzott a Lágerdal 1944, amelynek szerzője az előadó nagymamája, Krausz Dezsőné, aki az utolsó Kiskunhalason élt holokauszttúlélő volt.

Ezt követően Ritter Nándorné Babi emlékező gondolatait hallgathatták meg a jelenlévők, aki szavait úgy kezdte, ahogy minden évben teszi: „Holokauszt, a szó teljesen elégő, teljesen elpusztuló áldozatot jelent” – mondta, utalva a zsidó közösséget ért mély veszteségre, amely holt reményt és mára ismeretlen személyek féltve őrzött, megkopott fényképeit hagyta csupán maga után. Beszédében felidézte az immár 165 éves zsinagóga történetét, amit egykor több száz ember befogadására épített a halasi közösség, hogy legyen egy hely, ahonnan imáikkal megszólítják az Örökkévalót.

"Ennek a közösségnek csupán csak 85 éve volt használni a templomát. Lássuk be, 85 év egy zsinagóga, egy hitközség életében nagyon rövid idő." – Ám hozzátette; e kegyetlenül elpusztított, gyűlölettel eltüntetett világ minden évben visszatér e falak közé a nagyünnepek idején, hogy az itt élt Ráv Szófér Sussmann leszármazottainak és a közösség tagjainak imái az ősi dallammal szálljanak fel az Örökkévalóhoz. 

Ritter Nándorné Babi és dr. Grósz Andor

A Mazsihisz elnöke, Dr. Grósz Andor  beszédében hangsúlyozta, hogy bármennyire is fájdalmas, emberként kötelességünk emlékezni. 

"És zsidóként nemcsak az emlékezés, hanem az emlékeztetés felelőssége is ránk hárul."

A felfoghatatlan számot, azt, hogy mit is jelent kitörölni a világból ötszázezer lelket, fájdalmas érzékletességgel magyarázta el:

"Ha kézen fogva sorba állnának, s mi megfognánk az első kezét itt, Kiskunhalason – a sor az Adria partjáig érne. Képzeljünk el egy olyan katasztrófát, amely eltörölné Halas és Bács-Kiskun vármegye teljes lakosságát – a csecsemőktől az aggastyánokig. Mekkora űr keletkezne az ország lakosságában! A vészkorszak ennél is súlyosabb veszteséget hozott. Ekkora hiányt hagyott maga után a holokauszt."

dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke

Hiába a hosszú évszázados, történelmi együttélés a nem zsidó lakossággal és hiába az, hogy a magyar zsidóság a végsőkig bízott abban, hogy velük nem történhet meg az, ami máshol: csalódniuk kellett. 

"Nem számított az évszázados virágzó együttélés, az első világháborúban elesett 21 halasi zsidó hősi halott. Nem számított az a rengeteg munka és erőfeszítés, amit a zsidó közösség a város fejlődésének érdekében fejtett ki. Mindent felülírt az elvakult gyűlölet és a mohóság."

A városban két gettót alakítottak ki, egyet a zsinagóga körüli épületekből, egyet pedig a Schneider cég munkásotthonában. 1944. június 17-én a vasútállomáson vagonokba zsúfolták az embereket, és a szegedi gettóba szállították őket. Innen többfelé vitték a kiskunhalasi zsidókat: egy részük Auschwitzba került, a szerencsésebb többség a Bécs melletti strasshofi elosztótáborba, ahonnan kisebb csoportokban különböző munkatáborokba irányították őket tovább. Ez több esélyt nyújtott a túlélésre, és ennek köszönhetően 442-ten hazatérhettek Halasra, míg a vészkorszakban közel 290 halasi mártír vesztette életét.

A Mazsihisz elnöke hozzátette, hogy bár a vészkorszak után a halasi zsidó közösség megtizedelődött, ma is aktív, és az utódai méltó módon viszik tovább a hagyományokat. Hiszen csak körbe kell tekinteni e zsinagógában, amely több, mint másfél évszázada, 1861 óta folyamatosan hitközségi használatban van. 

Dr. Róna Tamás főrabbi emelkedett szavakkal emlékezett a kiskunhalasi közösség egykori főrabbijára, Krausz Vilmosra, akinek személye és öröksége máig érezhető hatással bír a közösségre. „Akik az igazságra vezetnek sokakat, fénylenek, mint a csillagok az égen” – idézett Dániel könyváből Róna főrabbi. Krausz főrabbi is ezek közé tartozott – a világ jámborai közé, „akik a halál árnyékának völgyében járva is az emberiség fáklyáját emelték a magasba”. Ő azok közé tartozott, akik nemcsak a zsidó közösség, de minden ember számára példaként szolgáltak.

dr. Róna Tamás főrabbi

Beszédében Róna főrabbi párhuzamot vont a heti szidrában szereplő názir alakja és Krausz Vilmos jelleme között. A názir olyan ember, aki önként vállal lemondást, hogy fogadalmát és kötelességét az Örökkévaló felé teljesíthesse. A Krausz család örökségét a főrabbi egy megható családi anekdotával idézte fel: „Ha nyolcan voltak a családban, sosem csak nyolc szék volt az asztalnál. Mindig eggyel több.” Mert az ő háza ajtaja mindig nyitva állt – felekezettől és bőrszíntől függetlenül mindenkit hellyel és meleg étellel, jó szóval fogadtak.

A főrabbi beszédének végén a mai világ kihívásaira is reflektált. Azt mondta, a hívő ember feladata, hogy a kettős mérce okozta sebeket enyhítse, és hogy az örökölt erényeket – mint Krausz Vilmos példája – továbbvigyük. „Az ő öröksége legyen a mi örökségünk is.”

A Kél molé ráhámimot Rosenfeld Dániel kántor énekelte el, míg a gyászolók kádisa dr. Róna Tamás főrabbi tolmácsolásában hangzott el, az áldozatok emléktáblája előtt, a zsinagóga kapujánál. A jelenlévők fejet hajtottak a halasi mártírok előtt, akik közül sokan egykor ebben a zsinagógában imádkoztak, tanultak, ünnepeltek.

A zsinagóga falai között azonban nem csupán a múlt emlékei, hanem az újrakezdés reménye is otthonra lelt. Az évszázados falak ma is őrzik az egymást sorban követő rabbik hangját. Őrzik a kántorok énekét, az egymást váltó nemzedékek imáit. És közötte azok hangját is, akiket nyolcvanegy éve elnémított a gyűlölet. A történelem legsötétebb pillanatai nem veszhetnek homályba, a mi feladatunk az áldozatok és túlélők leszármazottjaiként továbbvinni az elődök által létrehozott helyi világból mindazt, ami tovább vihető és magyarországi értékként felmutatható a következő nemzedékeknek.

Ebben pedig példaértékű munkát végez a kiskunhalasi zsidó közösség, hiszen mi mással lehetne megmutatni a közösség erejét, összetartását és virágzását, mint azzal, ha újra önfeledt gyerekzsivaj tölti meg az egykor erővel elnémított tereket.

"Őrizzük és átadjuk a hagyományokat, de nem csak szárnyakat adunk gyermekeinknek, hanem megtanítjuk, bátorítjuk és hagyjuk őket repülni! – hangzott el Ritter Nándorné beszédében. –Ők pedig minden évben visszaszállnak hozzánk, beszámolnak az örömeikről, gondjaikról, a terveikről, majd megpihenve és erőt gyűjtve újra tovaröppennek! Mert az élet szép!"

Zucker-Kertész Lilla beszámolója