A budapesti gettó felszabadításának 79. évfordulója alkalmából a Dohány utcai zsinagógában rendezett megemlékezésen több százan vettek részt, köztük holokauszttúlélők, zsidó szervezetek vezetői, diplomaták, politikusok és diákok. Beszédet mondott Kardos Péter főrabbi, holokauszttúlélő és Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) elnöke, a Mazsihisz alelnöke.
Méltó, szép és felemelő esemény helyszíne volt ma reggel a Dohány utcai zsinagóga, ahol 1945. január 18-a, azaz a budapesti gettó felszabadításának az emlékére rendeztek megemlékezést.
A rendezvényen részt vett dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke; dr. Kunos Péter, a Mazsihisz-BZSH ügyvezető igazgatója; Mester Tamás, a BZSH elnöke, a Mazsihisz alelnöke; dr. Nógrádi Péter, a Mazsihisz alelnöke; a Szövetség rabbijai, köztük dr. Frölich Róbert országos főrabbi; Szabó György, a Mazsök elnöke.
Jelen voltak a diplomáciai és politikai élet képviselői, köztük David Pressman, az USA nagykövete; Julia Gross, Németország nagykövete; Moran Birman, a Zsidó Állam nagykövethelyettese; megjelent több politikus, köztük Niedermüller Péter, Erzsébetváros polgármestere és Szűcs Balázs alpolgármester. Nagyon sok fiatalt is lehetett látni, ez annak volt köszönhető, hogy Salusinszky András igazgató vezetésével ott volt a BZSH Külkereskedelmi Technikum mintegy 150 tanulója és több oktatója is.
A megemlékezésen közreműködött Tordai Zoltán hegedűművész és zenekara, valamint Zucker Immánuel főkántor és Ferenczi Eszter orgonaművész.
Mester Tamás: Az emlékezet nem lehet más, mint a valóság
A BZSH elnöke, a Mazsihisz alelnöke a beszédét történelmi visszatekintéssel kezdte, amelynek lényege az volt, hogy a sok százezres magyar zsidóság gettósításához és deportálásához a német Eichmann-kommandó nem lett volna elegendő, tevékenységüket nagyban segítette a magyar
hatóságok támogató együttműködése: a német megszállás terhe alatt az akkori magyar állam kiszolgáltatta zsidó
honfitársait és tevőlegesen részt vett 600 ezer hittestvérünk elpusztításában.
Testvéreink mártírhalált haltak Auschwitz és a többi haláltábor poklában, a munkaszolgálatban, a halálmenetekben, a Dunaparton, vagy éppen itt a budapesti gettóban – mondta Mester Tamás.
Kitért azokra a folyamatokra, amelyek a numerus clausus 1920-as hatályba lépésétől kezdve a zsidótörvényeken át vezettek a tragikus végkifejletig, majd a budapesti gettó történetére térve emlékeztetett rá: 1944.
november 29-én Vajna Gábor nyilas belügyminiszter rendeletére
alakították ki a gettót a hetedik kerületben.
„A
fővárosi zsidóság jelentős részének elkülönítésére létrehozott kényszerlakhelyen,
mely Európa utolsó, egyben legnagyobb gettója volt, 70-80 ezer embert zsúfoltak
össze. A teljes vagyon és jogfosztás mellett, az emberségükben végletekig
megalázott, a legalapvetőbb emberi szükségleteiktől is megvont pesti zsidóság
naponta küzdött az életéért. Folyamatosan éheztek, a higiénés és egészségügyi viszonyok
minősíthetetlenek voltak, ennek és a nyilasok brutális gyilkosságainak
következtében a zsidók tömegesen haltak meg" – hangsúlyozta.
Mester Tamás köszönetet mondott a felszabadítóknak: „Pest polgárait és ezen belül a gettóban még életben lévő zsidó embereket a szovjet vörös hadsereg szabadította fel és szabadította meg az esztelen náci-nyilas uralomtól. Tisztelet és hála a hős vörös katonáknak".
Majd leszögezte: nyolc évtized távlatából az emlékezés
feladatán kívül is van egyéb kötelezettsége a túlélők leszármazottainak, valamint a hazai és nemzetközi demokratikus
közvéleménynek. Ennek kapcsán Eisenhower tábornok állítólagos szavait idézte, amelyek az egyik koncentrációs tábor felszabadítása után hangzottak el:
„Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.”
Hozzátette: sajnos Eisenhower szomorú próféciája bizonyos
körökben valóra vált, vészkorszak tagadása
vagy relativizálása egyre nagyobb társadalmi bázist ér el, és nemcsak Közép-Európában, hanem a nyugati világban is. Friss felmérések szerint ugyanis az USA és Kanada diákjainak több mint harmada szerint nem biztos, hogy volt holokauszt.
Míg Magyarországon 15 százalék azoknak az aránya, akik szerint a koncentrációs
táborokban sosem voltak gázkamrák, és 21 százak véli úgy, hogy a holokauszt nagy részét
a zsidók csak utólag találták ki.
E kedvezőtlen folyamatra tragikus módon
ráerősített „október hetedike”, a Hamász terrorszervezet vérontása Izraelben.
Mester Tamás kifejtette: érthetetlen módon az október 7-i izraeli tragédia magukat progresszívnek gondoló körökben újabb antiszemita hullámot gerjesztett az Egyesült Államokban és Európában, látható tehát, hogy – mint fogalmazott – bőven van feladatunk hetvenkilenc évvel a budapesti gettó felszabadulása után is.
Ilyen feladat mindenekelőtt
az emlékezet, amely nem lehet más, mint a valóság; elsődleges feladat a még köztünk lévő túlélőkről való gondoskodás; a túlélők elbeszéléseinek lejegyzése, dokumenálása; a felvilágosítás, a tájékoztatás
a valós és hiteles történelmi eseményekről; és örök feladat a hű emlékezés a felszabadító szovjet Vörös Hadsereg hős katonáira, amelyet nem árnyalhatnak be későbbi történelmi és aktuálpolitikai események.
Mester Tamás a beszédét ezzel zárta: „emlékezzünk néma főhajtással a budapesti gettó
mártírjaira, családtagjainkra, barátainkra, ismerőseinkre, a fővárosi harcok civil áldozataira, a nácizmus ellen
harcoló hős katonákra, akiknek az emléke legyen áldott!".
Kardos Péter: Mindig elhittünk mindent, és soha nem hittünk el semmit
A holokauszttúlélő főrabbi prédikációjának hangulatát Zelk Zoltán egyik verssora határozta meg: „Élünk, míg élünk, de gyermekkorunk az Istennél is halhatatlanabb". Ehhez kapcsolódva Kardos Péter azt mondta: „Igazolhatom a költő sorainak igazságát". Igaz akkor is, ha ez a gyermekkor a gettóban telik; ha ez az édesapa, rokonok, barátok
elvesztésével jár; ha a gyermekkorral járó játékok nélkül
telik; amikor a labdázást bombarepeszek gyűjtése, a
mesekönyvet repülőkről szórt röpcédula, az étkezéseket ételreceptek
olvasása helyettesíti.
Mint kifejtette: egy új korszakban, a „soha többé” idején kellene szólnia arról, ami hetvenkilenc éve történt a gettóban, a védett házakban és
a Duna-parton, de ettől eltekint, mert a jelenlévők sokszor hallották, olvasták dalokban és költeményekben, látták filmeken
és színdarabokban.
Majd megrendítő módon azt mondta: „nem fogok beszélni a Klauzál téri és Kazinczy utcai hullahegyekről, az éhségről, a kegyetlen hidegről, az első szovjet katonáról, a tőle kapott, az életet jelentő darab kenyérről, nem fogok beszélni az esti torkolattüzek látványáról, amit mi a remény fényeinek tartottunk, arról, amit egy nyolcéves gyerek látott és hallott".
Kardos Péter hangsúlyozta: igazuk van azoknak, akik azt gondolják, hogy közel nyolc évtized elegendő idő arra, hogy tárgyilagosan
ítéljük meg az akkor történteket, és ez még az alig vagyunk túlélők szempontjából is igaz. Majd föltette a kérdést: mit jelent a „tárgyilagosság"? Majd hozzátette:
„mi, túlélők nem lehetünk tárgyilagosak. Mi csak elfogultak és elfogódottak lehetünk. Elfogultak azért, mert szenvedő alanyai voltunk a történetnek, elfogódottak azért, mert emlékeinkben őrizzük azokat, akik mellettünk haltak meg, vagy felszabadításunkban vesztették életüket.
A főrabbi kijelentette: a kiinduló alapvetés olyan megállapítás, amit „igazol egész történelmünk, s ezért ezt mi aggattuk magunkra: ásziré hátikvó – a
reménység foglyai vagyunk. És ha azok vagyunk, akkor jelentsük ki, hogy mi mindig
elhittünk mindent, és soha nem hittünk el semmit!". Ez utóbbi kijelentést Kardos Péter így bontotta ki:
„elhittük, amit a világháborút követően a nagyhatalmak kinyilatkoztattak: soha többé háborút! Hogy mit tapasztaltunk? Ezt ti is tudjátok. Mi elhittük, hogy magyarok vagyunk. Mi azt tapasztaltuk nyolcvan évvel ezelőtt, hogy nem azok vagyunk! Mi elhittük, hogy munkára visznek bennünket. Mi azt tapasztaltuk, hogy a gettóba vagy Auschwitzba vittek".
Prédikációjában kitért arra, hogy „a felejtés néha az ember pozitív tulajdonsága, de az Isten mindent megtesz azért, hogy a NE FELEJTS! parancsolata ne menjen feledésbe, és ahogy múlnak az évtizedek, az ember ingerküszöbe egyre
magasabb lesz, és ezért egyre sokkolóbb eseménnyel, látvánnyal lehet csak
elérni teremtménye ingerküszöbét. A soá után horog- vagy nyilaskeresztek a falon, később jön a holokauszt megtörténtének kétségbe vonása, majd jön a kovidjárvány kijárási tilalommal, bevásárlási idősávokkal,
ahogy az AKKOR történt".
Majd így folytatta: „és amikor azt hittük, hogy ezt már nem lehet fokozni, azt tapasztaltuk, hogy lehet. Úgy látszik, Isten módszertára kimeríthetetlen a NE FELEJST! témában. Hiszen október hetedikén olyan terrortámadás éri Izraelt, ami a soá utáni idők páratlan tragédiája: ennyi zsidó embert nem gyilkoltak le a holokauszt óta – néhány óra alatt. Isten nem enged felejteni!".
Kardos Péter példa nélkülinek nevezte azt az antiszemita hullámot, ami most a világot uralja, s mint megjegyezte: a NE –
ugyancsak példa nélküli. De a NE FELEJTS! módszertanába ez is belefér. A reménység foglyai vagyunk! Vagy csak voltunk? Ez a kérdések kérdése a „soha többé” korszakban. Ezután
miben bízhatunk, miben reménykedhetünk manapság?
A rabbi válasza: a remény, ami a mondás szerint utoljára hal meg, a látszat
szerint haldoklik. Ebben a helyzetben akkor jöjjön az ima, de nem a gépiesen elmormolt ima, hanem a szív és a lélek
mélységéből feltörő könyörgés az Egek Urához.
Az esemény végén az Emanuel emlékfánál mécseseket gyújtottak az emlékezők, majd a rendezvény a Wesselényi utcában található felszabadítási emléktábla megkoszorúzásával zárult.
Fotók: Szentgyörgyi Ákos