„Jó dolog kapni, de adni, adni, adni...” – Dr. Körmendi István könyvbemutatója

Dr. Körmendi István, Magyarország legidősebb háziorvosa, századik születésnapja után fogott neki emlékiratai megírásának, melyekben életének megrázó, tanulságos és megható történeteit osztja meg. A II. világháborút Budapesten bujkálva túlélő szerző visszaemlékezéseit január 15-én mutatták be a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike) székházában. A könyvbemutatók közül kiemelkedő különleges program iránt óriási volt az érdeklődés: a terem zsúfolásig megtelt, a közönség pedig feszült figyelemmel hallgatta e kivételes életút megragadó emléktöredékeit.

Az eseményen tiszteletét tette dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke, aki meleg szavakkal üdvözölte a szerzőt. A jelenlévőket Heller Mária, a Virág Teréz Traumakutató Csoport tagja köszöntötte.

A 102 éves dr. Körmendi István 1923-ban született, és két évvel ezelőtt, százéves korában hagyta abba az orvoslást. Életét több történelmi esemény is meghatározta: a holokauszt, a zsidótörvények és a rendszerváltás. Ezek az események mind visszaköszönnek az önéletrajzában, amelynek megírására a történelemhamisításokkal szembeni tiltakozás is motiválta. Célul tűzte ki, hogy a lehető leghitelesebb módon, nyersr valóságában mutassa meg a korszak valóságát.

Körmendi István orvosi hivatás iránti elhivatottsága már gyermekkorában kialakult, amikor látta édesapját betegeiért fáradozni. Ez a túlhajszolt életmód akár elrettentő is lehetett volna számára, de ahogy fogalmazott: notóriusan alakult ki benne a gondolat, hogy orvos legyen, azáltal, hogy látta édesapja heroikus küzdelmét a betegeiért. Ezt a hozzáállást vitte tovább ő is.

„Nem én vagyok jó ember… ez ilyen genetikai adottság.”

Az iskolai évek alatt azonban zsidó származása miatt számos megaláztatás érte, érettségije után pedig – ahol akkoriban zsidó tanuló már nem kaphattott jeles érdemjegyet – a zsidótörvények megakadályozták, hogy azonnal megkezdhesse egyetemi tanulmányait. Csak a háború után tudott orvosi egyetemre jelentkezni, hála egy örmény származású emberséges professzornak, aki elrejtette az indexét. Később ennek a professzornak a könyveit vitte magával a munkaszolgálatba. A Gyógyszertankönyv és a Kórtankönyv összekötő kapoccsá vált a civilizált világ, az orvoslás és az akkor dúló gyilkos háború kettőssége között.

Túlélése elszántságának és egy jó adag szerencsének volt köszönhető, mint azt elmesélte. Ez utóbbiból pedig nem ártott, ha sok adatott egy embernek.

"Máig végigkíséri az egész életemet az önvád, hogy én ugyanolyan ember vagyok, mint a többi, aki elpusztult. Miért pont én? Szégyellem... a mai napig."

Elmondta, hogy számtalan alkalommal a puszta szerencsén múlt, hogy kinyílt-e egy ajtó a túlélés lehetőségével. Olykor a szó szoros értelmében.

Gyerekkorából ismerte Csipkés Ernő városparancsnokot, aki ember tudott maradni ebben az embertelen időben, és amikor arra került sor, hogy megtudta, a századot elviszik és az egyébként jámbor sorkatonákból verbuvált őrségüket elviszik és leváltják, és csendőrök veszik át, rögtön tudta, hogy lépnie kell. A Váci útról Vöröskeresztesnek álcázva magát ment el az Üllői úti laktanyára, Csipkés tábornokhoz.

„Reméltem, hogy talán hozzám emberséges lesz. Nem lehetett az ember ebben biztos, mert olyan világ volt, hogy a legváratlanabb csalódásokat kellett elkönyvelni.”

A munkaszolgálat időszaka alatt a városparancsnok, Csipkés Ernő emberséges fellépése mentette meg az életét. Körmendi István felszabadulás után tudta meg, hogy több mint száz ember köszönhette az életét a tábornoknak, így ő mindent megtett annak érdekében, hogy táblát állítson neki – nem volt könnyű elérni, de ahogy azt egy néhány évvel ezelőtti cikkünkben is megmutattuk, már ott áll a tábla az egykori Kilián laktanyánál. A Mazsihisz kezdeményezte a Jad Vasem intézetnél, hogy az embermentő katonatiszt kapja meg a Világ Igaza kitüntetést.

Körmendi István 1943-ban találkozott Klárival, akivel 73 évig élt boldog házasságban. „Ez egy romantikus történet, aminek vannak nagyon szomorú leágazásai is.

A lelkemben, míg létezem, velem lesz mindig.”

Hiába voltak mindössze tizennyolc és húszévesek, e korban nem adatott meg nekik, hogy ismerkedésük kezdetén a világról tudomást sem véve éljék meg a boldogságot. Mindennapjaikat egyre inkább beárnyékolta a közelgő vész előérzete, a zsidókat érő szankciók egyre hathatósabb szigorításai. Beszélt a közösen átvészelt tragédiákról, hogyan veszítette el Klári mindkét szülőjét, és a húgát is, akit néhány nappal a tizenhatodik születésnapja után vittek el.

A megélt szinte elképzelhetetlen borzalom ellenére Körmendi István sosem mondott le az emberekről, a mások megsegítéséről. A felszabadulás után elvégezte az orvosi egyetemet, majd a Honvédségnél szolgált. A hidegháborús helyzet okán abban az időben igyekeztek fejleszteni a hadsereget, ezzel együtt pedig az egészségügyi szolgálatot is. Akkoriban találták meg azzal a kérdéssel, hogy nem gondolta-e, hogy karrierjét a hadseregnél folytassa? "A Rákosi-korszak kellős közepén egy az egyben azt mondani, hogy eszem ágában sincs... Nem lehetett."  Nem sokkal később megkapta behívóját, és orvos-főhadnagyként dolgozott tovább egészen a nemzetközi helyzet enyhüléséig, amikor leszerelt.

Édesapjától átvéve a praxist egészen nyugdíjazásáig háziorvosként dolgozott – majd azután is. Ugyanis nem bírta sokáig a munka nélkül töltött napokat. „Nem volt egy nekem való élet” – magyarázta a könyvbemutatón.

Ahogyan fogalmazott, szimbiózisban élt a betegeivel, és hiányoztak neki. Ott akart lenni, segíteni akart, hogy számíthassanak rá. És ez így is lett. Ugyanazzal a szakmaisággal és mély empátiával látta el orvosi teendőit, egészen százéves koráig.

„Addig szabad csinálni, míg ugyanolyan színvonalat tudok biztosítani a betegeknek, mint amit én is elvárnék.”

A program végén dr. Grósz Andor Mazsihisz-enök elmondta: ő 44 évet töltött katonaorvosként a honvédségnél, ennek ellenére átérezte a Körmendi István helyzetét.

"Valószínűleg elöljárói is tisztában voltak azzal, hogy ez az ember gyógyítani fogja a rábízottakat és gondoskodni fog róluk, és ezt éppenséggel orvosi felkészültségével, emberszeretetével és empátiával teszi majd, ahogyan azt egy orvosnak kell, mindegy, hogy civilként vagy háborús időben katonaként." 

Dr. Körmendi István életművének elismeréseként számos kitüntetésben részesült. Budavár díszpolgára, a MENSCH Nemzetközi Alapítvány díjazottja, és munkásságáért – Herzl Tivadar után második magyarként – megkapta a Zsidó Nemzeti Alap rangos Jeruzsálem Medálját is. Dr. Grósz Andor a könyvbemutatón kiemelte, hogy a MENSCH kitüntetés neve az embert jelképezi, nagybetűkkel. E gondolatok kíséretében, a közönség tapsa közepette nyújtotta át a Mazsihisz ajándékát Körmendi doktornak.

Fotó kredit: Kincses Gyula
Zucker-Kertész Lilla  beszámolója