Három évvel ezelőtt küldtünk egy meghívót barátoknak, ismerősöknek:
érdekelné-e őket egy beszélgetéssorozat arról, ki hogyan éli meg a zsidó
származásához, kultúrájához és a hitgyakorláshoz való kötődését.
Kíváncsiak
voltunk, ez mennyiben képezi identitásuk részét, és mit, hogyan adnak át ebből
a következő generációknak.
Annál is inkább izgalmasnak láttuk ezt a
kezdeményezést, mert a mi generációnk szülei holokauszttúlélők. Az ő életüket –
a trauma feldolgozásának lehetősége híján – sokszor az elhallgatás, az
elfordulás, a folyamatosság megszakadása és a belső görcsök határozták meg. Legtöbben csak az utóbbi évtizedekben kezdtünk el ezzel a kérdéssel
foglalkozni – akkor, amikor azok, akiket kérdeznünk kellene, már nincsenek
közöttünk.
Sokan folytattuk az öröklött zsidó sorsot, vagy legalábbis abban a
szellemben neveljük gyermekeinket, ahogyan azt a szüleinktől láttuk.
Célul
tűztük ki, hogy ne csak magunk között beszéljünk erről, hanem hívjuk meg a
következő generációk képviselőit is, abban a reményben, hogy ők már szabadon
megélhetik és élvezhetik mindazt, amit a zsidó örökség kínál. Ahány zsidó,
annyiféle sors, családi és egyéni történet. Magunkban hordozunk tudatosan
vállalt szokásokat, alapelveket, nyelvi fordulatokat, viselkedési normákat és
hitet is. De vannak bennünk olyan lenyomatok is, amelyeket nem ismerünk, nem
használunk tudatosan, mégis jellemeznek bennünket, és megjelennek a
viselkedésünkben.
A kérdés az, hogy megértsük: kinek hogyan mutatkozik meg az életében ez a
nagyon érzékeny, bonyolult viszony a hagyományokhoz – legyen az vallási,
származási, néphez tartozási vagy kulturális kötődés. Ez segíthet abban, hogy
ebből a hagyománykincsből – ha azt fontosnak látjuk – átadhassunk valamit az
utódainknak. Sőt, nem szégyen: tanulhatunk is tőlük.
Kezdeményezésünk nem várt, pozitív fogadtatásra talált.
Ugyan nem
hirdettünk, zárt közösségként működtünk, a barátok szóltak barátaiknak, így
végül háromszázan kerültek a listánkra, a beszélgetős esteken pedig átlagosan
százan vettek részt.
Tizenhat estet rendeztünk a Rumbach zsinagógában. Az épület fizikai és
szellemi tere igazi befogadó közegnek bizonyult. Közvetíti az egykori
nagyságot, nagyvonalúságot és igényességet, s ahogy megtelik emberekkel, újra
otthonossá válik, lehetőséget adva a valódi találkozásokra.
Az esteken pódiumbeszélgetések zajlottak.
Meghívott vendégeink kiemelkedő
személyiségek, jeles értelmiségiek voltak. Nevüket azért nem írjuk le, mert a
meghíváskor ígéretet tettünk: zárt közösségben, hang- és videofelvétel nélkül
beszélgetünk. Az egyéni és családi sorsok sokszínűsége megmutatta, hogy nincs
egyetlen „recept” a háború után született generáció zsidósághoz való
viszonyára. Ahogy a családokban ez megjelent – vagy éppen hiányzott –, úgy
alakult a következő generáció élete is. Az ő lehetőségeiket már a családon
kívüli közösségek (iskolák, táborok, klubok) is nagyban segítették.
A visszajelzések szerint az események színvonalát emelte a vendégek
különlegessége.
Valamennyien izgalmas, széles látókörű személyiségek voltak,
mondandójuk pedig személyes és releváns: a hallgatók ráismertek saját
élettörténetük egy-egy darabjára, miközben az estek egyszerre voltak
szórakoztatóak és tanulságosak. A beszélgetéseket kezdetben Veiszer Alinda és
Zeitler Ádám, később Sivó Imre és Ádám moderálták.
Partnereink betekintést engedtek családtörténetükbe; segítettek megérteni,
hogyan alakult a neveltetésük, mi maradt meg és mi maradt el a zsidó
hagyományból, és mindez hogyan hatott az életükre, munkájukra. Megható
történeteket idéztek fel a gyermekkorukból, de hallottunk keserű
tapasztalatokat is a veszteségekről és a meg nem kérdezett kérdések nyomán
maradt űrről. Hasonló minták bontakoztak ki: sok családban a zsidósághoz való
viszonyt tabuként, elhallgatásként kezelték, és bár a származás előbb-utóbb kiderült,
valódi feltárás hiányában lyukak maradtak az életrajzokban. Láttunk példát arra
is, ahol a hagyományok egy része tovább élt, míg a vallásgyakorlás megkopott
vagy kikopott.
A beszélgetőpartnerek elismerő szavakkal reflektáltak az estekre:
„Ha nem hívtok ide, ebbe a körbe, ma kevesebbnek érezném magam. Külső szemlélőként jöttem be, és úgy távozom, hogy ide tartozom. Hálás vagyok ezért.”
„Gratulálok ehhez a nagyszerű kezdeményezéshez. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Sokat adott nekem is, szeretném követni az utatokat.”
„Fantasztikus, hogy ezzel a programmal nemcsak ismeretet
terjesztettetek, hanem közösséget is építettetek.”
„Gratulálok a sorozathoz, és köszönöm, hogy csináltátok!”
Nagyon értékes elismerést kaptunk nem zsidó származású barátainktól is,
akik a beszélgetések hatására jobban megismerték a zsidó hagyomány természetét,
és kedvet kaptak tudásuk bővítéséhez.
A következő generáció megszólítása kevésbé sikerült.
Akik eljöttek, arról számoltak be, hogy baráti körükben őriznek ugyan
hagyományokat, de életüknek ebben a szakaszában a család és a munka minden
idejüket kitölti, így nem tudnak több programhoz csatlakozni.
Mindenki tanulhatott valamit ebből a sorozatból: a saját generációnk
sorsáról, az egyéni történetekből, és persze önmagunkról is. Inspirációt
kaptunk a további fejlődéshez. Elégedetten zárjuk ezt a kezdeményezést, hiszen
többszörösen túlszárnyaltuk eredeti szándékainkat. Szívesen segítünk, ha a
folyamatnak lesz folytatása.
Beck György – Kepecs Gábor – Sivó Imre