A nevetés, mint gyógyír – a zsidó vicc természete

Miért mesélnek vicceket a zsidók akkor is, amikor látszólag semmi ok nincs a nevetésre? Sőt, miért éppen akkor? A zsidó humor egyik különös sajátossága, hogy nem a gondtalanság pillanataiban születik, hanem gyakran a legnehezebb helyzetekben. Nem menekülés a valóság elől, hanem éppen az arra adott sajátos válasz.

Alter Yisrael Shimon Feuerman, New Jersey-ben praktizáló pszichoterapeuta, a The New Center for Advanced Psychotherapy Studies igazgatója. Emellett a Jankel és Lea című jiddis nyelvű regény szerzője, aki személyes történetében idézi fel, hogyan vált a humor, szó szerint gyógyító erővé édesapja hosszú kórházi kezelése idején.

Az édesapját súlyos baleset érte, hónapokon át feküdt mozdulatlanul egy manhattani kórházban, tele fájdalommal és bizonytalansággal. Amikor azonban barátai meglátogatták, mégsem együttérző csenddel vették körül, hanem viccekkel. Régi, klasszikus zsidó poénokkal, önironikus, néha akár kegyetlennek tűnő tréfákkal, amelyek mégis oldották a feszültséget.

„Csak akkor fáj, amikor nevetek” – mondta az apa, miközben a nevetéstől könnyezett.

A kórházi orvosok, többségük asszimilált, sikeres zsidó szakember, szintén viccekkel közelítettek a beteghez. Vizsgálat közben talmudi utalásokat tettek, jiddis szavakat dobtak be, rabbikról és emberi gyarlóságról szóló történeteket meséltek.

A humor itt nem udvariassági gesztus volt, hanem közös nyelv, annak kifejezése, hogy egy történetből jövünk.

Érdekes módon a nem zsidó ápolók, bár természetesen odaadóak és empatikusak voltak, nem éltek ezzel az eszközzel.

A vicc ebben a közegben kulturális jelként működött.

Sigmund Freud szerint a vicc az én diadala, annak bizonyítéka, hogy az ember képes megőrizni belső szabadságát még kiszolgáltatott helyzetekben is. A zsidó humor Kelet-Európában formálódott, ahol az emancipáció reménye és az antiszemitizmus tapasztalata egyszerre volt jelen. A vicc így vált eszközzé, lehetőséggé arra, hogy a zsidó ember saját magán, saját helyzetén nevessen, mielőtt más tenné meg.

Amerikában ez a hagyomány új formát öltött. A társadalmi felemelkedés ellenére a zsidó humor továbbra is önmagát célozta. A poén gyakran a zsidó anyáról, a mindent túlgondoló fiúról, a rabbiról vagy a sikeres, de sosem elégedett emberről szólt. A nevetés itt nem önmegtagadás, hanem önismeret.

Alter Yisrael Shimon Feuerman számára a viccek nemcsak az édesapját segítették át a gyógyuláson, hanem saját útját is kijelölték. Fiatalon kívülállónak, bizonytalannak érezte magát, de később felismerte, hogy az idegenség és a magány érzése nem hiány, hanem érzékenység.

A humor pedig hidat képez múlt és jelen, fájdalom és túlélés között.

A vicc ilyenkor nem megoldás és nem vigasz, hanem egy működő eszköz, segít kezelhetővé tenni a fájdalmat, feszültséget és kiszolgáltatottságot.

A nevetés ebben az értelemben nem menekülés, hanem egyfajta gyakorlati túlélési technika.

Ez a fajta önirónia nem önostorozás, inkább önismeret. A humor itt nem azt állítja, hogy minden rendben van, hanem azt, hogy a helyzet felismerhető, kimondható, és ezért valamivel elviselhetőbb.

A zsidó vicc nem oldja meg a problémákat. De segít együtt élni velük. És néha éppen ez a legtöbb, amit tehet.

Rubin Eszter írása a Tablet Magazin esszéje nyomán készült.

Címlapfotó: Pixabay