Tisa beÁv – Találkozás Istennel a romok között

Tisa beÁv, a zsidó nép egyik legnagyobb gyásznapja, látszólag a naptár legszomorúbb időszaka. Azonban a zsidó hagyomány szerint ez a nap – bármilyen meglepő – moéd, vagyis ugyanúgy a „szent találkozás ideje”, mint Pészáh, Sávuot vagy Szukkot. Hogyan lehetséges, hogy a legsötétebb nap is ünneppé válik? A válasz összetett: a fájdalom és a távolság lehetőséget adnak arra, hogy soha nem tapasztalt közelségbe kerüljünk az Örökkévalóval.

Tisa beÁv gyökerei az i. e. 1314-es évig nyúlnak vissza, amikor az egyiptomi szolgaságból frissen szabadult zsidók a kémek beszámolói alapján félni kezdtek az Ígéret Földjétől, és inkább visszavágytak Egyiptomba. Isten erre válaszul negyven évnyi pusztai bolyongással büntette őket – és ezen a napon, áv hó 9-én kihirdette, hogy ez a nap örökké a fájdalom és tragédiák időpontja lesz.

A Talmud szerint több sorscsapás is pontosan ezen a napon történt:

• Az első Szentély pusztulása a babiloniak által (i. e. 586),
• a második Szentély lerombolása a rómaiak által (70),
• a Bar Kochba-felkelés véres leverése (135),
• Jeruzsálem földig rombolása (135),
• az angliai zsidók kiűzése (1290),
• a spanyol inkvizíció alatti kiűzetés (1492),
• az első világháború kirobbanása (1914),
• és a varsói gettó deportálásainak kezdete (1942).

Tisá beÁv tehát nem egyetlen tragédiáról szól, hanem egy kollektív fájdalomtörténetről, amely generációkon és kontinenseken átível.

A legmeglepőbb azonban az, hogy a Sulhán Áruh, a zsidó törvénykönyv, a moéd címet adja Tisa beÁvnak – ugyanazt az elnevezést, mint az örömteli ünnepeknek. Ez elsőre felfoghatatlannak tűnik: hogyan lehet egy gyásznap szent találkozás Istennel?

Rabbi Jeruhem Levovits szerint a válasz kulcsa az, hogy nemcsak a közelség, hanem a távolság is lehetőséget teremt az Istennel való találkozásra. Ezt a gondolatot egy hasonlattal is megvilágítja Rabbi Dovid Steinhauer:

Képzeljünk el egy párt, akik régóta nem figyelnek egymásra. A kapcsolatuk kiüresedett, de látszólag továbbra is együtt vannak. Egy nap azonban valami megváltozik – összenéznek, és a sok elfojtott fájdalom felszínre tör. Végre nem hallgatnak, hanem sírnak. Ez a fájdalmas pillanat mégis közelebb hozza őket egymáshoz, mint  elmúlt évek hallgatása.

Tisa beÁv pontosan ilyen: őszintén szembenézünk azzal, milyen messze kerültünk Istentől – egyénként és népként. Ez a felismerés fáj, de ez a fájdalom az első lépés a közeledéshez.

Ahogy a Báál Sém Tov mondta: „Aki azt hiszi, közel van Istenhez, az valójában távol van, de aki érzi, hogy távol van, az valójában közel.”

Ez a felismerés teljesen új fényt vet Tisa beÁv megélésére. Sokan ezen a napon történelmi dokumentumokat néznek, könyveket olvasnak a zsidó üldöztetésekről – és ez fontos. De nem elég.

A nap igazi ereje abban rejlik, hogy magunkba nézünk:

• Mennyire vagyok közel vagy távol Istentől?
• Csak akkor gondolok rá, amikor baj van?
• Elfelejtem-e a hétköznapok áldásait, vagy hálával tekintek rájuk?
• A stressz ural, vagy képes vagyok ráhagyatkozni az Örökkévalóra?

Az év nagy részében gyakran megfeledkezhetünk róla – de Ő nem felejt el minket. Tisa beÁv napján végre együtt sírhatunk Vele. Ez a közös fájdalom lehet az alapja egy új kapcsolatnak.

A változás persze nem egyik napról a másikra történik. Tisa beÁv és Ros Hásáná között hét hét telik el – ez a bűnbánat ideje, a visszatérés útja (tesuvá). De ez az út csak akkor kezdődhet el, ha először felismerjük, hogy mennyire eltévedtünk.

Az igazi gyász nemcsak a múltat siratja – hanem vágyik arra, hogy más legyen a jövő. Tisa beÁv nemcsak emlékezés, hanem meghívás: kezdjünk újra építkezni – belülről kifelé.

Az Aish.com cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla