Szántó-Várnagy Binjomin rabbi megtisztelt azzal, hogy válaszcikket tett közzé első posztjához írott észrevételeimre. Engedelmével, az új cikkhez is fűznék néhány gondolatot, hiszen az eddigi soraink érezhető figyelmet kaptak, s talán nem érdektelen újabb írással gazdagítani a לשם שמים folytatott vitát.
Emlékezetpolitikát emleget Szántó-Várnagy rabbi, de mind az első, mint pedig második cikke végig az emlékezetről szól. Az emlékezet az egyes emberé, máskor beszélünk kollektív emlékezetről, ám önnönmaga sosem pontos és sosem objektív. Talán elegendő itt egy bármilyen baleset példájára hivatkoznom, melyben minden érintett, de minden szemtanú másként írja le azt, amit látott, akár csupán másodpercekkel az esemény megtörténte után. Jan Assmann vallástörténész megkülönböztet kommunikatív és kulturális emlékezetet. (1) Jelen pillanatban a kommunikatív emlékezet stádiumában vagyunk mind október 7., mind a Vészkorszak után. Előbb-utóbb (Assmann szerint ez 80 év) már nem a múlt, ahogy volt, öröklődik át, hanem a múltból csak mindazok a tényezők, amelyek a jelenben fontosak számunkra.
Ugyanakkor az emlékezetpolitika – mint azt neve is mutatja – a politika része, alkotóeleme, s mint olyan, nem az emlékek fenntartása, továbbadása az elsődleges célja, hanem a múltnak a politikacsinálók, a regnáló hatalom saját képére való formálása. Ez lehet hiteles, lehet hiteltelen, kozmetikázott múltkép, ebben mindig maga a történettudomány illetékes döntést hozni. Amennyiben Szántó-Várnagy rabbi emlékezetpolitikáról írt volna, nem született volna meg az első válaszcikkem sem. Második írásában viszont egészen más dimenziók jelennek meg.
Ő maga is idézett írásomból, úgy illik hát, hogy ezt viszonozzam. Rabbi Avigdor Millert idézi:
"Ő a Holokauszt múzeumok hasznossága kapcsán fogalmazta meg, hogy egyáltalán nem biztos abban, hogy ezek el tudják érni a mindannyiunk számára oly fontos „Soha többé” célt. Éppen ellenkezőleg: a módszerek bemutatásával ellenségeinkben csak ötleteket ébresztünk. A gyakorlati üzenet: a túlzásba vitt emlékezés és gyász kontraproduktív.”
(Annyit mondjunk Rabbi Millerről, mielőtt e mondását elemeznénk, hogy charedi rabbi, aki – finoman szólva – meglehetősen ellentmondásos nézeteket vallott. (2) A legmegdöbbentőbb megállapítást a Soá kapcsán tette: Hitlert nem csupán az ég küldte, de mint kegyet küldte… Az asszimiláció és a vegyesházasság rosszabb, mint a halál…) (3)
E mondása, melyet Szántó-Várnagy rabbi idéz, nem kevésbé meghökkentő, mondhatni abszurd. (Ne állítsunk emléket a meggyilkoltaknak, mert valaki majd a fejére csap: jé, mekkora ötlet a gázkamra, építek gyorsan egyet?!) Ezek helyett, javasolja Miller, a pénzt költsük Tóra-iskolákra. Igaza van, a Tóra tanulása כנגד כולם, mindenek felett áll, de nagy kérdés, hogy a Tóra zsidók általi tanulása mennyiben gátolja meg a Vészkorszak megismétlődését, mennyire van hatással a Tórát sosem tanuló minket gyűlölőkre.
Talán célszerűbb lett volna mástól, mást idézni. És hogy a Tóra tanulása nem véd meg a gyűlölet manifesztálódásától, arra elegendő példa csupán a Vészkorszakban kiirtott néhány millió vallásos zsidó halála.
Rabbi Manis Friedman videójával hasonló a helyzet. Manis Friedman chabad rabbi, Avraham Fried testvére, anyai ágon a Báál Sém Tov leszármazottja. Azt kell mondjuk, hogy dacára kiváló képzettségének, a rabbi az idézett videóban ott von párhuzamot, ahol az fel sem fedezhető. Chanukka és október 7. között ugyanis jelentős differencia feszül. Chanukka csodáját egy szabadságharc előzte meg, fegyveres makkabeusok lázadtak fel a szintén fegyveres elnyomók ellen. Ott mindkét fél a győzelem esélyével harcolt, még akkor is, ha a makkabeusok esélye csupán mákszemnyinek látszott. Mind a győzelem, mind a Szentély megtisztítása, mind az olajmécs csoda volt. Október 7-én fegyveres terroristák mészároltak le védtelen civileket, elképzelhetetlen brutalitással, s a legyilkolt csecsemőknek, asszonyoknak, áldozatoknak még mákszemnyi esélyük sem volt. A csoda itt elmaradt. Nincs makkabeus-szerű győzelem, a túszok még nem tértek haza (ha élnek egyáltalán), a kommunikációs háborút Izrael elvesztette, szóval nincs mit örömünnepnek nyilvánítani.
E két idézett személy tükrében már érthető, miért szólt Binjomin az emlékezetpolitikáról. Az alábbiak során a sorok között a politikáról is lesz szó.
A szombattartó kibucok kapcsán tett megállapításához, mely szerint
"Felidéztem a csodálatos módon megmenekült, szombattartó kibucok esetét, mint a hitet erősítő példát. Ezt sajnos többen – köztük Frölich főrabbi – félreértették, mintha a szombatszegők halálát igazoltam volna.Csodálkozom: ugyanennyi erővel ennek a fordítottját is mondhatták volna, hogy a szombattartók azok, akik micvéik érdemében megmenekültek a rossz végzés elől! Ezt a félreértelmezett részletet ragadták ki a gondolataimból, miközben a lényegi üzenetre nem reflektáltak. Kár!”,
csupán ennyit fűznék hozzá: Csodálkozom: ugyanennyi erővel ekképp is írhatta volna, akkor nem lett volna mit félreérteni. Kár.
Szántó-Várnagy rabbi bizonyító erejű állításként fogalmazza meg, hogy a שמות, Mózes Második Könyve hány százalékban foglalkozik az elnyomatás tematikájával. Ki is számítja: 2,8 százalék.
Vajon a Tóra hány százalékát teszi ki a kiűzetéshez vezető bűn leírása? Hány százalékban ír a vízözönt kiváltó emberi gonoszságról? Hány mondatban említi meg Szodoma és Gomorra elpusztításának részletes indokát? És jelent-e bármit is a százalék? Lásd a válaszhoz írásom elején a leírást Assmann kulturális emlékezet-teóriájáról. De tovább is viszem a gondolatot. Nem az a lényeg, hogy milyen terjedelemben foglalkozik a korpusz (ha már Szántó-Várnagy rabbi így nevezte) a történelem vagy a rituálé egyes elemeivel. Ha csupán az arány lenne a mérce, akkor a sabesz nem lenne ilyen hangsúlyos a zsidó életben, de ugyanez igaz például a kóserságra is. Ergo: a százalékok kiszámítása semmit sem bizonyít. Az elnyomatás nélkül nincs exodus, a rabszolgalét nélkül nincs kinyilatkoztatás. Egymást erősítő folyamatok, egyik a másik tükrében válik csak értelmezhetővé. Ebből következően viszont egyértelmű: az elnyomatás, a “bántottak bennünket” érzése nem jelentéktelen zárójel. A történelem kataklizmáira és az azokat követő újjászületésekre való emlékezés, mint például a Vészkorszak vagy akár a kisinyovi pogromok és utóhatásaik sem mondhatók jelentéktelen zárójelnek, hiszen minden (vagy majdnem minden) pozitív közösségi élményünknek egy-egy tragédia a bevezetője.
“Nem igaz az a feltevés sem, hogy ez a fajta gondoskodás az ember szabad választását bármiben is korlátozná. Ha például Reuvén eldönti, hogy megöli Simont, akkor felelősséggel tartozik a tettéért. Viszont Simon halála sem érhette váratlanul a mindent átlátó és irányító Örökkévalót, hiszen bármikor közbeavatkozhatott volna – akár jóval azelőtt, hogy Reuvénben a gyilkosság gondolata egyáltalán megfogalmazódik. Reuvén tehát egyfajta „eszköz”, de ez nem mentesíti őt a felelősség alól.”– írja Szántó-Várnagy rabbi az i.teni gondviselés formáját elemző megállapításaim kapcsán.
E mondataival engem igazol: I.ten nem (vagy csak nagyon ritkán) avatkozik be közvetlenül az ember életébe. Az ember, ha cselekszik, annak minden következménye és felelőssége őt terheli. Viszont: a fentebbi esetben hol az i.teni gondoskodás? A cikkben hivatkozott – valóban közismert, és közismerten félreértelmezett- talmudi hely, Bráchot 33b nem az i.teni beavatkozásról szól, az idézett szöveg tudniillik egy tórai verssel folytatódik: “Most pedig, Izrael, mit kíván tőled az Ö.való I.tened? Csak azt, hogy féld”. Ebből kitanulható, hogy a döntési szabadság minden esetben az emberé.
Az első cikkben ezt írta Szántó-Várnagy rabbi:
“Vallási szempontból: a Teremtőt hibáztatjuk… Persze a felszínen az arabokat hibáztatjuk…Megjelent tavaly néhány csatornán, hogy az a 2 kibuc, ami vallásos, szombattartó volt, megmenekült. Nem nyitottak ajtót, nem mentek be a terroristák. Erről miért nem hallunk többet? Sértené az áldozatok, túszok emlékét?
Az Örökkévaló „emlékét” nem kell védeni? Csak az áldozatokét és a túszokét?”
Ez a néhány bekezdés, akárhogy is forgatjuk, akárhogy is próbáljuk kontextusából kiemelni vagy újraértelmezni, bizony azt jelenti, amit első olvasatra is megállapítottunk: a szerző szerint I.ten akarata volt a nem vallásos emberek legyilkolása. Azért kell konklúzióként az Ö.való “emlékét” védeni, mert támadják. Egyszerű logika. Notabene: az idézet első bekezdése és az utolsó mondata egymásnak ellentmond. Ha védeni kell ugyanis I.ten “emlékét” a vallásosok kontra vallástalanok vitában, akkor bizony I.ten “hibáztatható” (ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy hibás) a történtekért.
Egy újabb idézet:
“A Teremtő Nevének megszentelése egyébként érdekes téma. Frölich főrabbi írásában közvetlenül ahhoz kapcsolja ennek definícióját, hogy „valós vagy vélt zsidósága miatt halt meg”... Jó tudni, hogy ez a fajta gondolattársítás viszonylag újkeletű. A talmudi idők óta a fogalom elsősorban ahhoz kapcsolódott, aki életét adta a micvák tartásáért.”
Nos, I.ten nevének megszentelése valóban, már a bibliai korban is kötődött a hitért való halálhoz is. A Makkabeusok II. Könyve 7. fejezetében olvassuk például a hét mártír fiú történetét, akik vallásukhoz való ragaszkodásuk miatt haltak mártírhalált. De hogy nem csupán ahhoz, arra jó példa Simon ben Setach híres esete (4) a vásárolt szamár nyakán talált gyémánttal, noha itt I.ten nevének megszentelése nem kötődik halálhoz. A Talmud (5) szerint a gibeonitáknak Józsua által tett eskü megtartása (6), noha nem lett volna kötelező, hiszen csalárdság árán tétetett, szintén I.ten nevének megszentelése. A Talmud kora óta azonban kissé megváltoztak a körülmények. A bálványimádás civilizációnkból való kihalásáért cserébe felütötte a fejét egy új veszély, melyről a Talmud boldog korában mit sem tudtak: a fajgyűlölet. I.ten nevének megszentelése a zsidóságuk miatt meggyilkoltak végső, ámbár a legritkábban önkéntes micvája épp ezen új gyűlöletformának a nyomán vált azzá, ami. Nem felmerült a gondolat: polgárjogot nyert a terminológia ez értelemben való használata. Végezetül:
“Vitaindító írásomat azzal kezdtem, hogy az elmúlt évben sokszor azért hallgattam, mert a békét fontosabbnak tartottam, és azzal, hogy a véleményemet magamban tartottam, elkerülhettem a konfliktusokat.
Sajnálatos módon az erre érkező reakciók, azok hangvétele és ingerültsége megerősítették ezt az érzésemet. Úgy támadtak meg, mintha eretnek tanokat terjesztenék.”
Nem, Szántó-Várnagy rabbi, nem terjesztesz eretnek tanokat. Zsidó tanokat terjesztesz. A gond csupán az, hogy az írásaidból kivilágló szellemiség, az orthodoxia egy szűk rétegének teológiája, nem pedig a neológ zsidóság világa.
A neológia ennél szélesebb látókörű: I.tent, embert és kettejük relációját egyaránt figyelemmel kíséri és követi.
Dr. Frölich Róbert országos főrabbi.
Jegyzetek:
1.) Jan Assmann: A kulturális emlékezet, Írás, emlékezés, és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 1999
2.) Az afroamaeriakiakról lásd: Miller, Avigdor. Questions and Answers - Rabbi Avigdor Miller - Volume 2. p. 12., a bűnözőkkel szembeni erőszakos fellépés igényéről lásd "Tape 125". Avigdor Miller Tapes. Brooklyn, New York. 1976. Toras Avigdor
3.) Idézi Leah Vincent (egyébként Miller unokahúga): https://forward.com/news/195467/a-visit-to-germany-reawakens-fears-of-an-ultra-ort/
4.) Talmud Jerusálmi, Bava Mecia 2:5
5.) Gittin 46a
6.) Józsua 9/1-20
