Hermann Ildi: Ez mind én vagyok

Az Index.hu kultúr rovata hetek óta közli Hermann Ildi Hiányzó történetek című szöveg- és fotósorozatát, amely New Yorkban élő, magyar származású holokauszttúlélőkről szól. A képeket tavaly a budapesti 2B Galériában láthattuk, idén pedig a New York-i Magyar Intézetben rendeztek kiállítást a művekből. Az Indexen nagy olvasói sikert aratott sorozat előzményeiről és születéséről Hermann Ildi mesél a Mazsihisz.hu olvasóinak.

„Először 2011-ben jártam New Yorkban, de akkor még nem dolgozni mentem, csak meg akartam nézni a várost. Különös volt, de az első pillanatoktól kezdve elfogott valami furcsa érzés, olyan fajta szabadságot éreztem a levegőben, amit itthon nem. Banálisnak tűnhet, de számomra valóban megdöbbentő felfedezés volt ilyen fokú felszabadultságot tapasztalni, pedig nem voltak előzetes elvárásaim a várossal kapcsolatban. Az volt az érzésem, itt bármi megtörténhet. Akkor még csak nyolc napot töltöttem ott, reggeltől estig jártuk az utcákat, nem zavart a tömeg sem, és iszonyúan élveztem az egymástól annyira különböző emberek látványát.

Akkor még eszembe sem jutott, hogy ide vissza fogok járni fotózni és interjúkat készíteni, de a későbbi sorozatomhoz a kezdő lökést ott kaptam meg: a williamsburgi zsinagógákon látható magyar zászlók kapcsán kezdtem el azon gondolkozni, hogy itt vajon mi alapján szerveződnek a különböző zsidó közösségek. Talán az is szerepet játszik a zsidó közösségek megszerveződésében, hogy eredetileg ki honnan jött? S ha így van, akkor a New York-i magyar zsidó közösségeknek ma vajon mit jelent Magyarország? Ki, hogyan gondol rá vissza?

Ez a téma aztán foglalkoztatott idehaza is, úgyhogy fotósként pályáztam egy – a zsidó művészeket és kultúrát világszerte támogató – amerikai szervezet, az Asylum Arts egyik workshopjára, amelyen 2014-ben sikerült is részt vennem New Yorkban. Egy évvel később kezdett letisztulni a kép, hogy milyen sorozatot szeretnék csinálni, szóval 2015-ben egy másik pályázat segítségével ki tudtam menni három hétre dolgozni. Eredetileg Williamsburgbe terveztem visszamenni fotózni, de a vallásos zsidók annyira zárt közösségeket alkotnak, hogy szoros személyes ismeretségek hiányában, ráadásul nőként, lehetetlennek tűnt közelebb kerülni hozzájuk. Emiatt úgy döntöttem, kicsit változtatok a koncepción és bárkivel szívesen találkozom/beszélek, aki magyar származású zsidó és New Yorkban él, és persze hajlandó részt venni a projektben. Így végül nagyon különböző embereket sikerült megismernem, akik különbözőféleképpen értékelik a magyar gyökereiket és a zsidóságukat is. Ők nem egy behatárolható zsidó közösség tagjai, ráadásul New York különböző részein élnek.

A portrék felét 2015-ben készítettem, majd két év múlva újra kimentem három hétre, így összesen mintegy húsz olyan emberrel sikerült találkoznom, aki elmesélte nekem az életét. A fotózás mindig a beszélgetések után zajlott, addigra oldottabb lett a hangulat, és nem jöttek annyira zavarba a fényképezéstől, mintha teljesen ismeretlenek lennénk. Filmre dolgoztam, és egy-egy portréhoz csak két-három tekercset használtam. (Ami a középformátumú technikánál tíz képet jelent tekercsenként.) Jóval koncentráltabb volt így a munka, mintha bármennyit lőhettem volna, előre ki kellett találnom a képeket.

Óriási örömömre a sorozatban szereplő emberek nagy része el tudott jönni az idei New York-i kiállításmegnyitóra, és amikor ott megláttam őket együtt, hirtelen összeállt minden. Ők is meghatódtak, én is meghatódtam, felejthetetlen élmény volt, már ezért megérte megcsinálni. Talán törlesztettem valamit abból a hiányból, amit azért érztem, mert a saját nagymamámat, - aki szintén holokauszttúlélő volt, nem kérdeztem ki az életéről, s mire szóba hoztam volna, meghalt. Ezt nagyon-nagyon bánom a mai napig. Viszont az is igaz, hogy ha emiatt nincs bennem hiányérzet, talán meg sem születik ez a sorozat. Ki tudja?

Korábban sem gondoltam, hogy a zsidó lét néhány jól megfogalmazott definícióval leírható, de amikor ezeknek az embereknek az életét megismertem, akkor döbbentem rá igazán, hogy a zsidóság mennyi mindent jelenthet. Nem csak vallás, vagy származás, hanem oly sok minden más is, egészen a tradíciótól kezdve a kulturális környezeten keresztül a személyes identitásig lehet minden, egy egész világkép. Volt olyan portréalany, aki azzal kezdte a beszélgetést, hogy ő nem is zsidó – merthogy neki csak az édesapja volt zsidó –, majd órákkal később már azt fejtegette, hogy ő tulajdonképpen miért is zsidó. Ebből az alapállásból látja a világot, ez a világnézete, neki az európai zsidóságban erednek a szellemi gyökerei, vagyis a zsidóság a kulturális és személyes identitásának része. Ugyanakkor találkoztam olyan lubavicsi zsidókkal, akik számára a zsidóság teljesen mást jelent, nem világnézet, vagy legalábbis nem az előző hölgy személete alapján, hanem elsősorban a vallás, és az ehhez kapcsolódó szigorú szabályok összesége. Ez a sokféle beszélgetés érdekes módon azt eredményezte, hogy fölfedeztem egy olyan skálát, amin saját magamat is elhelyezhetem valahol, ráadásul ez a skála annyira széles, hogy a nagyon vallásos lubavicsi zsidók számára én szinte nem is számítok zsidónak.

S hogy én hol helyezem el saját magamat? Abban biztos vagyok, hogy a magyarságom és a zsidóságom között nem akarok választani, sőt, nem is gondolom, hogy döntenem kellene a kettő között. De a címkézések itt nem érnek véget, hogy magyar zsidó vagyok. Az adott helyzettől függően ehhez hozzá tehetem azt is, hogy nő, anya, fotós, kelet-európai, és így tovább. Amikor a lányomról készítettem fotósorozatot, akkor elsősorban anya voltam. Amikor a New York-i magyar zsidókat fényképeztem, akkor zsidó voltam. Ha meg külföldön járok, akkor gyakran elsősorban magyar vagyok, hiszen olyankor kiélesedik a figyelmem a magyar vonatkozású dolgokra. Ez mind én vagyok.”

K. Zs.