Október hetedike következményei: „Megszűnt a világ, amiben hittünk”

Gulyás Virág nemzetközi zsidó ügyek szakértője, elhivatott közéleti előadó és aktivista. Bár nem zsidó származású, karrierjét az antiszemitizmus elleni harcnak és a zsidó jogok védelmének szentelte. Korábban diplomataként tevékenykedett az EU-ban, dolgozott az ENSZ-ben, és alapvető szerepet játszott a #EndJewHatred mozgalom elindításában. Nemrég a Hadassah szervezet az USA 18 kiemelkedő cionista nője közé választotta. Most lehetőségünk van interjút készíteni vele, hogy itthon is egyre többen megismerhessék célkitűzéseit és munkásságát.

Aktivistaként és előadóként évek óta folytatsz elkötelezett munkát Izrael és a zsidóság mellett. Változott valamit ez a szerep október hetedike óta?

Őszinte leszek: kiábrándítóbb lett. Október hetedike vízválasztó volt az emberiség szempontjából, még ha ez elsőre túlzásnak is hangzik. Látni azt, hogy a Hamasz terroristái – és palesztin civilek, ENSZ- dolgozók, CNN-es és szabadúszó újságírók – élőben közvetítették, azaz streamingelték a mészárlás perceit, büszkeséggel töltötte el őket az, hogy öltek, és pár órával később azzal szembesülni, hogy van olyan ember közöttünk, aki nem ezt a mészárlást ítéli el, hanem már akkor azt mondja, hogy Izrael mindezt megérdemelte – erre a mai napig nem tudok szavakat találni. Lehet Izraelt nem szeretni, de az a fajta embertelenség, és minden józan ésszel ellentétes reakció, amit láttuk, az elgondolkodtató és kiábrándító.

Október hetedikével nem csupán a zsidóság melletti kiállás lett nehezebb, hanem általánosságban az emberiségért való kiállás is: megtalálni és hinni abban, hogy még létezik józanság. 

Valami egészen ijesztő látni azt, hogy olyan emberek, akik a Hamasz vagy bármely más szélsőséges iszlám rezsim alatt célponttá válnának, most a dzsihadista terroristákat veszik védelmükbe. Morális eutanázia szemtanúi lettünk.

Október hetedikén megszűnt az a világ, amiben minden kihívásával együtt hinni lehetett, amiben képesek voltunk különbséget tenni a jó és a rossz között.

Ezt a képességet – az internet, az influenszerek, az új oktatási rendszer, a világ morális megcsúszása – kiölte egy generációból. Így, véleményem szerint, a felelősségünk még nagyobb – ez nemcsak a  zsidóságot érintő probléma. Ahogy a történelem megmutatta: ami a zsidókkal kezdődik, soha nem velük ér véget. Izraelt ideológiai alapon támadták meg október hetedikén, és az az ideológia Magyarországot és Amerikát is ellenségnek látja.

Gulyás Virág előadóként az IDF Barátai pódiumbeszélgetésén New Yorkban Fotó: hungarianconservative.com

Mi volt a legmeglepőbb reakció, akár pozitív, akár negatív, amit a munkáddal kapcsolatban mondtak neked?

Mind a kettőből akad bőven és elég széles skálán mozgunk: a „mit tudsz te nem zsidókról”-tól, a „zsidóbb vagy, mint sok született zsidó”-n át, a „hallj meg gázkamrában a zsidókkal együtt”-től, a „miattad mentem Magyarországra felkeresni a nagyszüleim házát”-ig mindent kaptam már.  Hol a fájdalomtól, hogy az örömtől könnyezem.

„Izrael minden háborút megnyer, de elvérzik a kommunikáció csataterén.” Ezt a gondolatot már többen is megfogalmazták, és különösen igaz ez az október hetediki események óta. Mi a véleményed, hogyan lehetne visszaszorítani a közösségi médiában terjedő Izrael-gyűlöletet?

Nem lehet. Tudom, hogy nem ezt a választ szeretnénk hallani, de ne áltassuk magunkat, mert az még nagyobb kihívást állítana elénk. A közösségi médiában már csak a számok törvénye alapján sem tudunk nyerni. Körülbelül tizenöt millió zsidó él a világon. Bella Hadidnak, a milliárdos „palesztin menekültnek” hatvanhat és fél millió követője van. Egy meggondolatlan – és abból akad bőven – posztját alsó hangon többen olvassák, mintha minden zsidó egyszerre kiposztolja az „Am Israel Chai”-t. Ehhez jönnek a Kínában és Oroszországban kiépített bot-gyárak, ahol több száz ál-account kommentál és posztol abban a témában, amire felbérelték őket. Ez a verseny a 22-es csapdája. Ugyan nem szabad struccpolitikát folytatni, de emlékeztetni kell magunkat arra, hogy a világ nemcsak közösségi médiából áll. S ez itt megint generációs probléma, de az másik interjú témája lehetne.

Az erőt, energiát, időt és pénzt a való világba kell befektetni, mégpedig:

nőjenek fel büszke zsidó gyerekek, akik nem akarják elrejteni a zsidóságukat. Amerikában is nőjenek fel olyan zsidó gyerekek, akik ismerik a saját történelmüket, az egyetemeken állítsuk meg az tanterv iszlámosítását, legyen olyan mértékű következménye egy zsidó bántalmazásának, mint amikor egy LGBT- vagy egy BLM- tagot bántalmaznak.

Még folytathatnám, de a sor és a tennivalók listája hosszú. Nem arra kell figyelni, ahol nem tudunk nyerni. Rengeteg Izrael melletti és zsidópárti influenszer is van, de a legtöbb – és most ez sem egy népszerű válasz – a like-okon kívül nem ért/ér el semmit. Az igazi aktivizmus nem online történik, még ha ezzel áltatjuk is magunkat. Nagy téma lenne belemenni, abba, hogy Izrael hibázott-e akkor, ami elindította a Hasbara-aktivizmust, mint bizniszt és műfajt. Szerintem sokat ártott Izrael és a zsidóság megítélésének, hogy egy speciális business-t építettek arra, hogy “szeresd Izraelt, szeresd a zsidókat”. Ez megint csak pszichológia: minél inkább erőltetünk valamit, az ember annál inkább elnyomja azt magától. A jó héber szó erre a dafka – vagyis csak azért se.

Sokszor elmondtad, hogy olyan környezetből jöttél, ahol az emberek egy része a zsidó viccekből kapott sztereotip képet a zsidókról. Ma az internet megkönnyítheti annak a dolgát, aki tudatosan utána szeretne nézni, igazak-e azok a viccek, de vajon nekünk, egy zsidó közösségnek van-e felelősségünk abban, hogy megmutassuk, mi igaz és mi nem? Van-e „jó recept” arra, hogyan láttassuk magunkat, vagy ezzel újabb viccek céltáblájává válhatunk?

Összetett kérdések ezek, és hely hiányában igyekszem röviden válaszolni: mindannyiunknak felelőssége van abban, hogy amelyik kisebbséghez, nemzethez, rasszhoz tartozunk, azt hogyan ítélik meg azok, akik nem tartoznak közénk.

Amikor én Amerikában előadok, nem csupán Gulyás Virág vagyok, hanem a magyar nő, a nem zsidó nő, a fehér nő és a többi. Ez pszichológia.

A legtöbb embernek van véleménye Magyarországról, még akkor is, ha soha nem járt ott, és nem is találkozott magyarral. Ugyanakkor a velem való találkozás után a véleménye változhat rólunk, magyarokról. Így van ez a zsidó és nem zsidó kapcsolatoknál is. A legtöbb embernek van véleménye a zsidóságról még úgy is, hogy nem járt Izraelben, nem járt zsinagógában és nem találkozott zsidóval, vagy nem tud róla.

Október hetedike előtt minden előadásomat azzal a javaslattal zártam, hogy a zsidó hallgatóság hívjon meg magához egy nem zsidó családot sabeszi vacsorára. Hittem és hiszem, hogy egy ilyen alkalom rengeteg emberben elindítana valamit… Legalább a kíváncsiságot, hogy oké, akkor kik is a zsidók? Mit is tudok róluk?

S hogy segít-e az internet? Igen is és nem is. Intelligencia kérdése ez. Aki szeretne többet megtudni, és nem vesztette el a „józan paraszti eszét”, annak mindenképpen hasznos az információtömeg. Ma mindenki számára elérhető az interneten például Eger Edith Éva, magyar holokauszt-túlélő könyve és munkája. Nincs olyan nem zsidó, aki ne tanulhatna tőle és azon keresztül ne kapna valami betekintést a zsidóság világába is.

Ugyanakkor tudjuk, hogy az internetnek árnyoldalai is vannak. Aki ma kinyitja a közösségi médiát, azt átmoshatja az a narratíva, a harminc másodperces virális TikTok-videók világa. És ez veszélyes világ. Az algoritmus, a Los Angeles kényelmében élő influenszerek, akik soha nem jártak a Közel Keleten, vagy épp az úgynevezett interszekcionalitást szorgalmazó „elnyomottak” narratívája átveszi feletted az uralmat, és ha nem figyelsz, nem gondolkozol, beszippant magával.

Így találta az utcán magát sok fiatal október nyolcadikán Hamasz-zászlót lobogtatva – egy nappal azután, hogy ez a terrorszervezet több ezer zsidó és nem zsidó embert mészárolt le, erőszakolt meg, vagy rabolt el.  Így lett a jóból az „elnyomó” és a terroristából a szabadságharcos.

Gulyás Virág a New Haveni Egyetemen beszélt.

Van olyan projekted, amit Magyarországon tervezel megvalósítani?

Bevallom, mindig is szerettem volna otthoni projekteket létrehozni, de őszinte leszek: a magyar zsidó szervezetek még nem nyitottak felém, kivéve az épp leköszönő Jákov Hadas-Handelsman izraeli nagykövetet, Kobi Davit KKL-igazgatót és persze több ezer magyar zsidó és nem zsidó követőmet, olvasómat.

Bántja-e a lelkem, hogy Amerikából olyan embereket hívnak meg otthoni antiszemitizmust elemző konferenciákra, akik itt, Amerikában Magyarországot nyilvánosan szidják, míg engem vagy más magyart, akit megbecsülnek külföldön, a saját hazánkbéliek nem hívnak? Igen, nagyon is.

 Legfőképpen azért, mert patrióta magyarként élek külhonban, és az előadásaim nagy része Magyarországról, a zsidóság jelenlegi helyzetéről, a zsidó kultúráról, a holokauszt-oktatás szintjéről is szól. De ahogy a nagyszüleim megtanították: olyan szekér után nem futunk, amelyik nem akar felvenni. Így a válaszom: ha hívnak, nagy szeretettel hozom majd haza a tudást és tapasztalatot, amit Belgium, Izrael és Amerika között szereztem e témában. 

Zucker-Kertész Lilla